A júliusban érkező Rakéta Fesztivál leginkább a lengyel Off, vagy a cseh Creepy Teepee kistestvéreként definiálható: izgalmas, előremutató, de még kevesek által ismert bandák, csináld magad attitűd, koncertek a város minden pontján. Ezt előzi meg egy júniusi bemelegítő piknik, ahol egyfajta nulladik napként megismerkedhetünk pár együttessel, akik a fesztiválon nem vesznek ugyan részt, de a koncepcióba beleillenek.
A fél hatos kezdést ha razzia nem is, egy back-to-the-80’s érzés mindenképp veszélyezteti a Silf képében. Mikolai Martin (S. Olbricht) és Zalkai Bálint (Alpár) duója ugyanis a nyolcvanas évek és a buddy cop filmek bűvöletében készíti a technót és bugyorgó acidet egyesítő számait. Ehhez jön az analóg szintetizátorok tökéletes ismerete (Silf = Synth + Milf), a sok elrejtett apró ötlet (hiába átlag hat percesek a számok, végig fenntartják a figyelmet), és a tudat, hogy a két tag annyira komolyan veszi a világ megmentését mint a koncertezést.
A Silf komolyságát jól ellenpontozhatja majd a Summer Schatzies bohémpopja. A “züllött tinislágereket” játszó ensemble (a tagok olyan más bandákban játszanak, mint a Broken Cups, a Piresian Beach vagy a Halál Judit) pont olyan, mint az ideális tinédzserkor: gondtalan, napsütéses és felszínes. A számok gyakran még a két percet sem érik el, de pont így jók, akárcsak a direkt garázsosra vett megszólalás. Képzeld azt, hogy Szandi a karrierje elején a sufniban talált egy gitárt, és annyira megszerette, hogy a stúdióba is magával vitte.
A lo-fi vonal ott van a Mayberian Sansküllottsban is, de amíg a Schatzies a bohém életigenlést testesíti meg, addig előbbi ennek az ellenpontja. Az aloneinkápmegyer című demó egyrészt felrakta Csordás Zitát a legígéretesebb magyar szövegírók közé, másrészt a kazettásmagnóval felvett dalok a maguk Trabantos sebzett mélabújukkal, egyszerű fülbemászóságukkal és a (néha a Bajdázót idéző) népdalhagyományban gyökerező mivoltukkal az egyik legjobb magyar hálószobalemezt eredményezték, amelyet tavaly a PseudoDeath című második album követett.
Aki viszont nem az intimitásra bukik, annak ott lesz az “ordenáré pszichidéliával, szétefektezett témázgatással” operáló Supernaked, vagy a magát sosem ismétlő The Stanley Maneuver (aka Molnár András). A TSM első lemezén még a nagyszülőktől megörökölt táncdallemezekre támaszkodott, az azokról nyesegetett részletekből készített zajos, utaztató lo-fi zenéket – ám azóta a fellépések, a fél-live djzés, a kazetták és véletlenszerűen létrehozott zene felé fordult a figyelme, egyfajta bizarr house stílusban alkotva. Melléjük pedig még jön az Asio Otus “VIP party az erdei házban” bulija, és a What’s My Name Again DJ’s, hogy kikerekítsék a vasárnap estét.
