Érdekes év volt ez a filmek terén: sokféle élményünk volt, így talán a leghosszabb 2012-es besztof listát is sikerült összeállítanunk. Viszont az a nemzetközileg megjelent toplistákon is látszik, hogy erősen ízlés kérdése, hogy ki mit tart a legjobbnak az indie filmektől a szuperhősökön és krimiken át a sci-fikig. Így talán ebben a listánkban a legigazabb, hogy nem adtunk helyezéseket, csak felelevenítjük az év legjobbjait.
Holdfény királyság
Wes Anderson idei húzása olyan, mint egy Kosztolányi-vers a legjobbak közül: egyszerre borzasztóan infantilis és véresen komoly. A cserkésztáborból elszökő kissrác és pubertáskorban derékig gázoló kislány szerelmi története egyszerre megható, elgondolkodtató és nagyon vicces, nem mellesleg pedig rámutat, hogy a felnőttek világa mennyi ostoba protokollból, hazugságból és mellébeszélésből áll. A lenyűgözően fényképezett film kitűnő belépő Anderson egyedi és különleges mikrovilágába. De ha mindez nem érdekel, akkor is mulatságos nézni Bruce Willis és Edward Norton teszetoszáskodását. (KR)
Argo
Van az a kánon miszerint Ben Affleck legalább olyan szuper rendező mint színész, ha nem jobb, és hogy mennyire halad a csúcs felé. Na, ezzel a kánonnal én nem értettem egyet – egészen az Argóig. A Gone Baby Gone című direktori debütálásában nem csak hogy a munkáját nem tudtam értékelni, de különösen irritált az öccsének pocsék játéka is. Aztán Casey Affleck a szememben megváltotta magát a Jesse James-ben nyújtott alakításával, Ben pedig idén az Argóval üstökösként lőtte fel magát mint rendező. A feldolgozott cselekmény persze rendkívül megosztó, sok vitára adhat okot, de az nem kérdés, hogy a rendezés és főszerep emberünk újkori életének csúcspontja. (Az “újkori” úgy értendő, hogy külön életszakaszként értelmezem a Chasing Amy–Armageddon–Dogma vonalat, ahol szintén nagyokat alakított, de a rendezői székből azért egészen máshogy játszik, és ezt érezni is.) (VCS)
Suszter, szabó, baka, kém
A brit film ismét villantott egy egészen kiváló, klasszikusra fazonírozott kémdrámát, mely műfajában a legavatottabb szerző, John le Carré regénye alapján került a vászonra. Imádtam, ahogyan a Suszter, szabó, baka, kémben szupertechnika és szuperemberek helyett valóságszagú szereplők, valószerű módszerekkel próbáltak száraz lábbal átkelni a diplomácia és a kémelhárítás mocsarán, nagyrészt sikertelenül. Gary Oldman a nyugalmazott mesterkém szerepében pedig élete egyik nagy alakítását hozza. (NN)
Ted
Az utóbbi években voltak mindenféle mozis trendek az űrlényinváziós sci-fitől a japán hatású horroron át a zsarus krimiig, de valahogy egy ilyen etap sem épült a jó vígjátékra. Persze jönnek a szokásos Jennifer Anistonos romantikus filmek, amik hozzák kábé Hugh Jackman teareklámjának színvonalát, de messziről nézzük már azt az érát, amikor a Jim Carrey klasszikusai (Maszk, Ace Ventura), esetleg a Csupasz pisztoly születtek, és hangosan zokogtunk végig egy filmet. Ha nem is a térdet csapkodó módon, de azért nosztalgikusan sokat röhögős hangulatba tudott állítani a Ted, és ez Seth MacFarlane legnagyobb elért eredménye 2012-ben. Amúgy az megvan, hogy ez a Family Guyos pasas ugyanaz a MacFarlane, aki könyékig benne volt a Cartoon Network hőskorában (Dexter Laboratóriuma, Johnny Bravo, Cow and Chicken – írás, storyboard)? Amikor leesett ez az összefüggés, majdnem manlove lett belőle. Zseni a pali. (VCS)
Bosszúállók
Imádjuk a szuperhősöket, a Marvel világát és persze az ebből készülő filmeket is – ha azok a filmek méltók a képregényekhez. Ez utóbbi faktor volt az, amelyben sok mostanában készített adaptáció megbukott: Amerika Kapitány első kalandja nem volt telitalálat, a Pókembernek többször futottak neki rövid időn belül, a Hulkot teljesen leírták és Wolverine önálló története is csúfos kudarc lett. Aztán mintha felszívta volna magát a Marvel Studios, beharapott szájjal összegrudnolta azt a 200+ millió dolláros büdzsét (ráadásul olyan szerződésekkel a háttérben mint a Robert Downey Jr-nak részesedést biztosító színészi igazolás), de meglett az eredménye. Az Avengers egy drilling akció a képregényvilágban, éppen kellő mennyiségű humorral, varázslattal és szuperhősködéssel. Letaglózva bámultunk az IMAX-ben, miközben a popcorn kigurult a szánkból. (VCS)
Samsara – A lét körforgása
Az idei évre jutott egy film, ami már csupán a látványvilága miatt is instant top 10 nálam: pedig a Szamszára messze túlmutat a pusztán vizuális jellegével hódító filmek kategóriáján, és akár mélyen megrázó élmény is lehet. Az öt éven keresztül öt különböző kontinensen felvett anyag koncepciójában a legendás Barakára hajaz: a világ történéseit mutatja meg, természeti és ember alkotta csodákat és katasztrófákat. 99 percnyi merengés szöveg nélkül, mely során világunk végleteiből összeáll – a valóság. (KR)
Looper
Sokat vártunk ettől a legújabb időutazós sci-fitől, amiben Joseph Gordon-Levitt és Bruce Willis kergeti egymást néhány évtizedes távolságból. Az eredmény nem is okozott csalódást: kaptunk sötét-érdekes jövőképet, némi lövöldözős akciót, okosan kigondolt finom részleteket és egy olyan nem várt végkifejletet, amitől egyszerre lepődtünk meg és tapsoltunk neki. És hogy Jeff Daniels megint mekkorát alakított, az színészi játékban a legerősebb pontja a sztorinak – olyan izgalmas mellékszerepekkel rezonált mint Stephen Fry a V for Vendettában, vagy Michael Caine a Children of Menben. (VCS)
A hatalom árnyékában
A tavaly év második felén végiggyűrűző Ryan Gosling-mániából azért jutott egy kicsit az év elejére is, ami rá is fért 2012-re. A George Clooney által rendezett és szereplőként is jegyzett The Ides of March azonban teljesen korrekt dráma volt, egy jelentős politikai sakkjátszmával a háttérben, amit pláne örömmel vettem Az elnök emberei-rajongóként. A Gosling-Clooney páros mellett feltűnő Philipp Seymour Hoffmannal együtt jó értelemben vett Michael Clayton-utánérzéssé válik A hatalom árnyékában, és ismét bizonyítja, hogy az őszülő macsót rendezőként is komolyan kell venni. (KR)
Óscar másik fele
A spanyol Oscar másik fele az egyik legfinomabb, legérzékenyebb film, amit valaha láttam. A tempó nem sodró, a sztori nem sokfenekű, fogakat összepréselő izgalmat hiába vár a néző, a fényképezés jó közepes, és a színészek sem nyújtanak tökéletes színészi mestermunkát. Mindezek ellenére, ha befogadóként valaki képes átadni magát az Oscar másik fele szelídségének, tompa fényű melankóliájának, gyöngyöt találhat. (NN)
Utódok
Újabb Clooney-film a listán: Alexander Payne keserédes családtörténete azonban elsősorban helyszínével és életszerű sztorijával varázsolt el. A hawaii díszletek között zajló történések egyfelől szinte klisések – az anyától elhidegült családapa előbbi balesete után kénytelen több időt tölteni gyerekeivel -, másfelől egy olyan mikrokozmoszba kalauzolnak el, ahol mintha teljesen máshogy telnének még a napok is. A többé-kevésbé ismeretlen, de annál tehetségesebb nevekkel (Shailene Woodley, Nick Krause) megtűzdelt stáblista ráadásul még jobban erősíti bennünk az érzést, hogy Clooney vénségére egyre indie-bb filmeket is bevállal – ami nagyon jól áll neki. (KR)
Bikanyak
Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy 2012 legjobb filmjei közé sorolok majd egy olyan belga alkotást, ami az illegális (növekedési) hormonbiznisz viszontagságairól szól, egy súlyos traumával küzdő, baromi ellenszenves főhős kínlódásán keresztül, kinevettem volna. Pedig a Bikanyak nagy film, aminek ürügyén a zseniális Pokoljárás után ismét együtt lehet érezni a férfiakkal, akiket az elvárások és a hormonok tomboló vadállatokká tehetnek. (NN)
This Must Be The Place
Sajnos csak fesztiválon mutatták be hazánkban, de annál fontosabb darab a This Must Be the Place. Ha szürreális és határozottan szórakoztató road-movie-t akarsz látni, ahol megfér egymás mellett egy náci veterán üldözése, gótlány szerelmi életének rendezése, vad ütögetés tűzoltó feleséggel, majdnem-szerelem, elherdált művészi karrier a bűntudat miatt és gyermeki gúny az utóbbi évtized legőrültebb főhősének fekete-rózsaszín szemüvegén keresztül, akkor Sean Penn legújabb remeklése a te mozid. (NN)
Almost famous – amiről kevesen beszéltek
Volt egy sor film idén, amelyekről csak behúzott nyakkal, esetleg zavart tekintettel vagy éppen egyáltalán nem beszélgettünk. A fúdejó-fúdegáz vonal két végén is véleményeket kapó szuperprodukciók között ott volt a Prometheus (az év legnagyobb eyecandyje, amit viszont a legendás eposz részeként értelmezni nehezen sikerült), a Dark Knight Rises (ami elmulasztotta katarzissal befejezni az újragondolt Batman-trilógiát) és kifejezetten pozitív fogadtatást kapott, mégsem éreztem az elsodró évvégi toplistás hype-ot a Hunger Games körül. Aztán mozikba került néhány franchise sokadik rész mint az Underworld: Awakening vagy a Resident Evil: Retribution, amelyeknek könnyen lehet, hogy már én vagyok az egyetlen olyan követője, aki továbbra is hajlandó minden epizódot moziban megnézni.
Végül de nem utolsó sorban ott van az a vonal, amiről kevés embertől hallottam, hogy egyáltalán látta volna, pedig közel sem olyan rossz filmek, mint amennyire talán elsőre gondolnánk – kettő ilyenem volt ebben az évben. Egyik az Abraham Lincoln: Vampire Hunter, aminek elég azt az alap sztoriját hallani, hogy mi lenne, ha az USA egyik ikonikus elnökéről kiderülne, hogy igazából vámpírvadász volt, és sokan máris legyintenek. Valójában azonban egynek bőven elmegy, ráadásul vannak olyan jelenetei, amikor elismerőn kell bólintanunk (gondolok például arra, amikor megelevendik a freskó). A másik sokak által elmulasztott film a Snow White and the Huntsman, ami szerencsétlenül egyidőben jött a Tarsem Singh Mirror Mirrorjával, pedig meglepő módon előbbi simán utóbbi fölé kerekedhet. Egy korrekt lovagos akciófilmet készítettek Hófehérke történetéből, főszerepben egészen kellemes Kristen Stewart és Charlize Theron alakításokkal. A speciális effektusok megvalósítása pedig kifejezetten példás: a hallucinációkkal terhes megérkezés az elvarázsolt erdőbe és az ott található különös lények csillagos ötösre sikerültek. (VCS)