Amikor a világ legismertebb detektívje lezuhant egy kórház tetejéről, minden kétséget kizáróan összezúzva azt a ragyogó fejét, aztán néhány képkockával később sértetlenül bukkant fel távolról a gyászoló John Watsont bámulva saját sírjánál, a nézők finoman leestek a kanapéról. A “hogyan” kezdetű kérdést a mezei Sherlock rajongó fórumokon, blogokon, bárokon, iskolapadokon át tárgyalta egyre vadabb teóriákat gyártva, éhesen, kielégítetlenül. Azt, hogy ez az éhség és vele a hiátus két éven át fog tartani, azért senki sem gondolta volna. Most, egy hónappal a harmadik évad premierje után azzal kezdeném: átérzem ennek a kétéves lassú elmebajba csúszásnak a lényegét.
Az eredeti történetben Watson három évig volt Sherlocktalan a Reichenbach vízesésnél történt események után. Majd, mikor Holmes újból felbukkant, kellemesen meglepődött és már indultak is az újabb kalandok felé. A BBC, azaz Mark Gatiss és Steven Moffat írók John Watsonja ezzel szemben magától értetődően a legmélyebb gyászba csúszott, hiszen legjobb (egyetlen igaz?) barátját vesztette el, és vele a lángot, amely az ő életének értelmet adott. A nézőt, a szemtanút, aki még azt is tudja, hogy Sherlock él, ugyanaddig váratni a visszatérésre, mint John Watsont, egyszerre zseniális és felelőtlen lépés. Zseniális, mert kialakul egy igen ritka és az íróknak igen értékes empátia a karakterekkel. Felelőtlen, mert az elvárások az új évaddal kapcsolatban szükségszerűen hatalmasak lesznek.
Kritizálás az akad is. “Everybody is a critic” – mondja maga Sherlock is a zuhanás túlélésének valós mikéntje felett elégedetlenkedő Andersonnak (és igen, a BBC állítása szerint ez a valóban megtörtént verzió). Sherlock megváltozott az előző évadokhoz képest? Igen, mert évek teltek el, és elképzelhetetlen helyeken járt. John túl hidegen viselkedik Sherlockkal? Igen, mert nemcsak éveket gyászolt át, de elvesztette a bizalmát is. Perspektívába helyezve az eseményeket minden rendben van, még az itt-ott akadó történetbeli lyukakat leszámítva is. Már nem vagyunk (kisebb-nagyobb megszakításokkal) folyamatosan a karakterek mellett. Ügyeken dolgoznak, amelyeket nekünk részletesen nem mesélnek el, időszakok esnek ki, a házas Watson még Sherlockot is elveszíti szem elől egy hónapig. Valami megváltozott, de ilyen céda ez az Idő, átformál mindent és mindenkit.
A legnagyobb rejtély pedig lassan már nem is az okosan felépített, ügyesen csavart bűnügy lesz, hanem a karakterek közötti dinamika. Ahogy az írók azt már a kezdet kezdetén mondták: ez nem egy detektívtörténet, ez egy történet egy detektívről. A legnagyobb kérdés már nem az, hogyan élte túl Sherlock a zuhanást, hanem az, hogy hogyan dolgozza fel a visszatértét John. Belerondíthatott volna ebbe Mary Morstan, de (áldassék Mofftiss) karaktere nem a Doyle-regény kétdimenziós figurája, hanem a tökéletes harmadik, akit annak ellenére könnyű megszeretni, hogy már az első pillanatoktól egyértelmű: vaj van a füle mögött. Egy újabb izgalmas női szereplő pedig annak ellenére jólesik, hogy a sorozat ezekben sosem szűkölködött (elég az elképesztő Molly Hooperre gondolni, vagy a drogkartellben táncoló Mrs. Hudsonra).
Sherlock S3 Behind the Scenes – The Fall
A párbeszédek továbbra is simogatnivalóak, a felvételek és a trükkök olyan okosak, hogy az ember elméje finoman dorombolni kezd. Nem azt állítom, hogy a harmadik évad hibátlan, sem azt, hogy Paul McGuigan rendező keze nem hiányzik nyilvánvalóan. Az első rész mintha túl sokat akart volna markolni, a második kissé sokat jópofáskodó, a harmadik történetvonalában lyukak ásítanak (mi történt például Sherlock újonnan beszerzett drogfüggőségével?). De az új főgonosz, akit Lars Mikkelsen alakít zseniálisan, annyira gusztustalan, hogy az ember visszasírja Moriarty-t, a forgatókönyvek pedig ügyesen mutatnak már most a jövőbe. Arról, hogy a színészek elképesztőek, már beszélnünk sem kéne, annyira magától értetődő, de emeljük azért ki, hogy Cumberbatch a harmadik részben az eddigi legjobb Sherlockját hozta.
Az első évad során Gatiss és Moffat egyszerűen, minden különösebb elvárás nélkül modernizálták kedvenc fikciójukat, a harmadik évad előtt azonban még a bolond is érezte az alkotókra nehezedő nyomást. Ők kettőt léptek ettől hátra, mert másképp ez nem működik. Nem lehet úgy írni, hogy az ember folyton arra gondol, mit fog ehhez szólni az olvasó. Bár a sorozat fandomjára való kikacsintgatás észrevehető, úgy tűnik, néhány rajongónak rögzítenie kell: nem az fog történni, amit mi akarunk, hanem az, amit ők akarnak. És bízni lehet már bennük annyira, hogy tudni lehessen: nem fogják elrontani.
A robbanás a harmadik évad végén nem akkora, mint a másodikén volt, viszont azt rebesgetik, a várakozás sem lesz az. Bár újabban hallani 2016-os rémhíreket is, minősítsük ezeket stabil idegállapotunk megőrzése érdekében egyelőre kacsának. Az biztos, hogy a Moriarty visszatérésében bízók valószínűleg csalódni fognak: egy sorozaton belül két megjátszott halál kissé túlzás lenne. A legnagyobb probléma jelenleg talán az, hogy mihez kezdenek majd az írók Watsonék hamarosan megszülető lányával? Akárhogy is, a kimenetel nem lehet más, csak tragédia.