Az utóbbi években a kosztümös drámák iránt megújult az érdeklődés, amelyre a BBC legújabb válasza egy sztárgárda és egy jól ismert brit klasszikus. A magyar fordításban Az utolsó angol úriember címet kapott ötrészes sorozatot dicsérte a kritika, és tudjuk azt is, hogy a csatorna sosem látott összegeket ölt bele.
Ford Madox Ford angol író neve nem sokat mond az egyszeri magyar olvasónak. Még ha A jó katona esetleg ismerősen cseng is, a Parade’s End tetralógia említése kétséges, hogy bárkinél is megkongat bármiféle harangokat, lévén magyar fordítása sajnos még nem született. A négy könyv az arisztokrácia agóniáját, az Edward-kori társadalomnak a kitörő háborúra adott reakcióját mutatja be egy ember személyes tragédiáján keresztül. Ezt a történetet vette elő a BBC száz évvel megírása után, és azt kell mondanom, aki egy könnyed kosztümös drámára számít, az igencsak meg lesz lepődve.
Az adaptációért Sir Tom Stoppard felelt, akivel kapcsolatban a legélénkebb emlékünk talán a Szerelmes Shakespeare című film, vagy a Rosencrantz és Guildenstern halott című darab lehet. Tom Stoppard jelenleg az egyik legsikeresebb kortárs brit dráma- és forgatókönyvíró, és számtalan hollywoodi sikerprodukció szerzője is. Stoppardnak, aki fő tevékenységének a rossz mondatok elleni ádáz küzdelmet tartja, legutóbbi forgatókönyvírói munkája a hamarosan mozikba kerülő, újragondolt Anna Karenina.
A Parade’s End háttere a gondolkodásmód rémisztő gyorsasággal meginduló változása, amikor London utcáin a női egyenjogúságért harcoló szüfrazsetteket találunk. Az időpont pontosan megegyezik egy másik most is futó sorozatéval, a Downton Abbeyével, de szerencsére a hasonlóságok (a gyönyörű kosztümöket leszámítva) itt ki is fulladnak. A Downton, bár egy élvezhető sorozat, cselekményében nem mondható sokkal kifinomultabbnak a köztévék délutáni szappanoperáinál: egy hatalmas szerelmi gubanc osztálykülönbségekkel, és valami háborúval, amit valamiért mindenki emleget, de igazán mintha senki sem lenne a része.
A Parade’s End mélyebbre vág. A történet szerint a vagyonos, fiatal Christopher Tietjens, “az utolsó tory”, feleségül veszi a várandós Sylviát, jól tudva, hogy a gyermek valószínűleg nem az övé. Christopher egy rendkívül okos ember, határozott elképzelésekkel méltóságról, erkölcsről és kötelezettségről. Anglia azonban pletykára szomjas, és ebben az idegállapotban senki sem maradhat makulátlanul tiszta. “Az olvasók szeretik érezni a társaságunkból áradó szex szagát, ahogy gőzölög, mint a pára a krokodilház vize fölött az állatkertben”- mondja Sylvia.
És épp Sylvia az, aki minduntalan mélyebbre löki Christophert félig titkolt afférjaival és nyughatatlanságával a közmegbecsülés lépcsőfokain. Lehetne negatív hősnő, de valamiért képtelenek vagyunk őt utálni: meggondolatlan rohanása azé, akinek nincs mit veszítenie és aki “csak a férjét próbálja visszaszerezni elkeseredetten”. Christopher tragédiája tulajdonképpen az, hogy intelligens, mikor az intelligencia gyanús, erényes, mikor az erényesség furcsa, és becsületes, mikor az ilyesmi direkt provokáció. Az alapprobléma pedig az, hogy Christopher mazochizmusa a házasságban Sylvia szadizmusával találkozott.
A felállás akkor változik, amikor Christopher előtt felvillan a boldogságnak az addig elképzelhetetlen lehetősége, miután megismeri a fiatal szüfrazsettet, Valentine-t. Akkor pedig, amikor a világ felfalja önmagát és mindenki megváltozik, aki benne él, lassan nem tűnik nagy áldozatnak a becsület, a megjátszott “parádé” feladása valami egyedülállóan igaziért.
Fontos még megjegyezni azt, kiket is találtak ezekre a szerepekre, és hogy mégis mennyire remek Christopher Tietjens-t alakít a Sherlock-sztár Benedict Cumberbatch. Sokan megkérdőjelezték Cumberbatch választásának megfelelőségét erre a pozícióra, Stoppard azonban személyesen kérte fel őt, bevallva, hogy senki mást nem tud elképzelni a szerepre. “Amikor megkérdezte, hogy kérek-e a kávém mellé kekszet is, már sejtettem, hogy valamit akar, Tom Stoppardnak pedig igen nehéz nemet mondani”- emlékezett vissza Cumberbatch egy interjúban. Benedict nyilvánvalóan szörnyen tehetséges színész, akinek csillaga az utóbbi egy évben egyedülálló gyorsasággal emelkedett. Bár adott az éles ész és adottak a hosszú kabátok, ez egy tökéletesen más ember, akiben fel sem ismerni a BBC Sherlockját. Ez az ember, akinek a szíve valahogy lassacskán megszakad, akit nem csak a felelőtlenül dobált bombák törnek lassan össze.
De azt kell mondanom, mégsem ez a leglenyűgözőbb színészi alakítás a Parade’s End palettáján, hisz itt van nekünk Woody Allen Vickyje, Rebecca Hall. Rebecca Hall Sylviaként elképesztő: komplex, mániás depresszióba sodródó karakterét egyedülállóan természetes eleganciával hozza. Az pedig, hogy mellettük olyan színészek tűnnek fel, mint például Rupert Everett vagy Rufus Sewell, és hogy a Parade’s End minden egyes képkockája nyalogatnivalóan tökéletes egészen a megtört üveggel való játszadozástól a tájválasztásig, már csak hab a tortán.