Ha egy sivár és lehangoló jövőképre kell gondolnunk, inkább tűnik fel lelki szemeink előtt savas eső-áztatta vidék vagy örök félhomályban úszó város, mintsem napszítta szántóföldek és végeláthatatlan autópályák: a Mad Max azonban ezzel a háttérrel, egy nagyon nem-Hollywood ízű filmként vált napjainkra a popkultúra részévé, a kölyökképű Mel Gibson pedig itt kapta meg a kezdőlökést a legnagyobb sztárok közé.
Végtelen betoncsíkon száguld egymás után két autó: míg az elöl haladó éjfeketében a magát Nightridernek nevező félőrült szónokol démoni hangon kántálva erejéről és megállíthatatlanságáról, miközben veszélyre éhes szukkubuszként csavarodik rá barátnője, az őket üldöző rendőrök minden lóerő ellenére sem képesek letaszítani őt benzingőzös trónjáról. Sorra buknak el a rend őrei, míg meg nem érkezik a kiválasztott, aki nem üldözni próbálja, hanem szembefordul a rendőrgyilkos ámokfutóval.
Igencsak B-filmes alapállás, és a Mad Max tulajdonképpen nem is tűnik első, sőt második nézésre sem egy jobb B-filmnél. Klasszikus bosszúfilm ez a ’70-es évek terméséből, abból az időszakból, amikor Piszkos Harry kegyetlen zsaruja vagy az A Clockwork Orange Alexe mesélt örökérvényű történeteket az életben sokféleképpen beteljesülő bosszúról, miközben a körülöttük élő és lélegző társadalomban valami érezhetően nem működött úgy, ahogy kellett volna. Mivel az elmúlt években egyre erősebb tendencia ezen filmek valamilyen formában való visszatérése, érdemes beszélni ezen zsáner legkevésbé amerikai hangulatú filmjéről, az egyszerre kies és kietlen ausztrál tájakon száguldó Mad Maxről is.
George Miller filmjének főhőse, Max Rockatansky éppúgy egy felborult rendű, értékhiányos világban igyekszik boldogulni, mint az elmúlt évek remake-elt vagy klasszikus zsánerek ismeretében készített művek főszereplői. A Drive névtelen sofőre, a Harry Brown címszereplője, a “hírhedt” amerikai remake keretében feltámadó Oldboy rabja ellenében Miller mozija többet mutat meg a kiváló rendőrként dolgozó Max boldogságából, mint egy klasszikus bosszúfilm. Talán épp ettől válik igazán brutálissá és átélhetővé a fájdalom, amit az előbb legjobb barátjára, majd családjára lecsapó motoros banda olt kiirthatatlanul a szívébe.
Kevéssé ismert tény, de a Mad Max anno nemcsak sikeres film volt, de sokáig Guinness-rekord is: a mindössze 650 ezer dollárból készült alkotás világszerte 100 milliót kasszírozott, és egészen a Blair Witch Project megérkezéséig a legjobb arányszámmal büszkélkedhetett ilyen téren. Kicsit nehezen érthető mai szemmel ez a siker, ugyanis akciófilmhez mérten meglehetősen lassan kibontakozó, túl emocionális darab; látványfilmnek pedig a hagyományos értelemben nem mondható. Épp ez a megkapó a Mad Max-trilógia első részében: a hagyományos keretekbe nem illeszkedő, elgondolkodtató mozi, amely mániákus ellenség-figuráival (a bandavezér Toecutter, a félbolond Johnny the Boy) és a kényszerpályán mozgó Max disztópikus környezetben fest fel életszerű helyzetet.
A kölyökképű Mel Gibson figurájáról eleinte alig hinnénk el, hogy a legjobb zsaru a környéken, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy tépi le a valóság róla az ártatlanság álarcát: amikor a végén a V8-asban szeli az éjszakát, már valóban alig különbözik azoktól a megszállottaktól, akiket üldöz. Hiába zárja le egyfajta beteljesülés, katarzis a Mad Maxet, ez itt legalább annyira bukástörténet, mint bosszúfilm. Ez emiatt mélyen átérzett és kimondatlan keserűség váltja fel a nyugalmat és biztonságot Max tekintetében, és tette Miller filmjét a ’70-es évek kultikus mozijává, aminek nyomán aztán még két, sikeres folytatás készült.
Mad Max (1979) trailer
Az előző VHS Feverben: