A rendezőpápa James Cameron egykori feleségét igazából sose kellett félteni a “legendás férj árnyékából kitűnő tehetséges nő” szerepétől, azonban napjainkra olyan életpályát tudhat maga mögött, ami alapján szinte teljesen felesleges is ezt a vonalat emlegetni. Míg Cameron mostanában sokkal inkább el van foglalva a mozi világának technikai forradalmával – miért is ne tehetné a ’80-as és ’90-es évek alaptevései után -, Bigelow négy éven belül másodszor tér vissza a háború kutyái közé, és mutatja be azt elképesztően érzékeny és részletgazdag lencsén keresztül.

Az elmúlt években mintha lejjebb csavarták volna a közel-keleti konfliktus feldolgozása iránti vágy lángját, amiben valószínűleg nagyban járult hozzá Paul Greengrass Zöld zónájának és Ridley Scott Hazugságok hálójának látványos középszerűsége. Viszont ha még előrébb tekintünk, Peter Berg A királysága tökéletes példa arra, mennyire nem tudtak érdemben szólni a filmek a muszlim és keresztény világ újabb ütközetéről. Legalábbis az absztrakt, szellemi értelemben vett ütközetről.

Kerepeltek az M-16-osok és látványos robbanások között szlalomoztak a Hummerek, mégis kicsit nevetséges, hogy Bigelow A bombák földjénje mellett egy elképesztően jó sorozat (Homeland) kellett ahhoz, hogy 2012-re végre feltűnjön: talán többet is el lehet mondani ebben a témában annál, hogy nem amerikainak való vidék ez a homoklepte földdarab.

Az Osama bin Laden elleni rajtaütést feldolgozó film végre nem izomszagú akciókkal és hatásvadász, thrillerszerű jelenetekkel akarja sokkolni nézőjét, hanem épp ellenkezőleg. Játékideje jelentős részében a kifejezetten egyhangú, céltalan, saját farkába harapó terepmunkára koncentrál, amit Maya (Jessica Chastain) és társai a védett objektumok íróasztalai mögül olykor kikandikálva végeznek – emiatt egy darabig maga a film is egyhangúnak, céltalannak, de főleg értelmetlennek tűnhet. Mi értelme a mozi majd’ egyharmadát kihallgatásokkal tölteni, amelyek csak nagyon lassan kövezik ki az utat a “nagyfőnök” irányába? Jessica Chastain ráadásul eleinte kifejezetten felszínes, színtelen-szagtalan aktakukacnak tűnik, akit csak azért engedtek ki egy kartondobozból, mert egy hangyányival több tehetség szorult belé a nagy átlagnál.

Valójában azonban nem Bigelow rendezése ingerszegény, hanem a valóság éppen ilyen, és a bemutatott világ ennyire furcsa. A lehetőség, hogy bármikor és bárhol robbanhat egy bomba – spoiler alert: mint ahogy a film kulcsjelenteiben meg is történik – olyannyira rányomja a mindennapi életre a bélyegét a Közel-Keleten, hogy szüntelenül vibrál ez a fajta feszültség. Aztán, amikor Maya egyik pillanatról a másikra elveszti az összes úgynevezett barátját, az a kevés emberség is kiveszik a tekintetéből, amit addig felismertünk benne. Chastain alakítása csendes, de ettől igazán profi: ez említett ponttól kezdve hideg tűzzel égő, akarat táplálta bosszúvágy csak az, amit a beszélő szemekben láthatunk. Sokat dob a film második felén, hogy rengeteg ismert arc tűnik fel, kisebb szerepekben, de erős karakterekkel: Mark Strong, James Gandolfini, Joel Edgerton figurái értékes pillérei a Zero Dark Thirtynek.

A rendezés igazi erejét az mutatja meg, hogy végül non-fiction létére tökéletes ívet zár be a bin Laden rejtekhelye elleni akcióval, ami egy nagyjából hihető és feszültségtől parázsló fél-háromnegyed órával koronázza meg a művet. Hihető és hiteles – fel se vet semmilyen tanulságot, konklúziót azután, hogy a penge éléről megtérő kommandósok feldobják egy asztalra a világ legértékesebb tetemét. Ahogy Maya szeme sem lángol az elégtételtől, a beteljesült bosszútól – mintha semmi sem változott volna. Ez az igazán ütős a Zero Dark Thirtyben, hogy fel sem veti, hogy lehet győztes ebben a játékban. Mert talán nincs is.

Zero Dark Thirty trailer