A Geopen tizenegyedik magyarul megjelent Murakami-regényéhez érve óhatatlanul is felmerül az önismétlés gyanúja, rögtön a fülszöveg elolvasásakor. Ismét egy középkorú, kiüresedett, magányos férfi történetét olvashatjuk, aki keresi önmagát meg a múltját meg a jelenét meg a szokásost. Azt remélnénk, hogy igazán jó írók ezt az egyébként nem túl eredeti témát sokadik könyvükben is érdekesen tudják feldolgozni. (Majdnem) mindenki kedvenc japánja ezúttal azonban maximum korrekt színvonalat ütött meg.

A történet tehát ennek a tipikusan murakamis férfinak az unatkozásából indul. Harminchat éves, gyerekkori hobbijának hódoló munkával (vasútállomásokat tervez), pompás tokiói lakással, ugyanakkor teljesen sótlan magánélettel. Van ugyan egy barátnőszerűsége, de egyelőre nem valami szenvedélyes kettejük kapcsolata. A nő, Szala szerint azért, mert a férfi lelkét nyomja egy múltbéli trauma. Ráveszi hát, hogy járjon a dolgok végére, keresse fel gimnáziumi barátait, és tudja meg, anno miért szakították meg vele egyik napról a másikra a kapcsolatot. A színtelen Tazaki Cukuru nagy nehezen rá is veszi magát, és egyesével felkeresi színes vezetéknevű barátait, ezzel együtt pedig felidézi ifjabb éveit is.

Nem rossz ez. Egyszerű az alapötlet, annyi biztos, de elvileg működhet, és a könyv 330 oldalából legalább 100 oldalon működik is. Ami azt illeti, kifejezetten üdítő, hogy Murakami nem próbálja saját “védjegyeit” beleszuszakolni a könyvbe. Egyáltalán nem hiányoznak a beszélő és mindentudó állatok, se a misztikus ködfátyolban halandzsázó karakterek, se az egyéb (wannabe-)mindfuck furcsaságok, amelyek elmentek egyszer, esetleg kétszer, de a Birkakergető nagy kalandnál és a Szputnyik, szívecskémnél már csak önmaguk erőtlen paródiái voltak. Leginkább a Norvég erdő és A határtól délre, a naptól nyugatra hangulata vár minket itt is, az atmoszféra azonban még a két korábbi regénynél is szürkébb, józanabb.

És ez az, ami meglepő módon pozitív vonása a történetnek. Ügyesebb pillanataiban már-már az érettség, a kiforrottság benyomását keltik a sorok, jóllehet, a Világvége és a keményre főtt csodaország zsenialitásától mérföldekkel elmarad. A ráérős tempóban adagolt, néha diszkréten még a krimivel is kacérkodó cselekmény valamin aztán mégis mindig elcsúszik. Vagy a párbeszédek erőtlenek, vagy a szereplők érdektelenek. Murakami mindig nagy kihívást vállalt azzal, hogy szürke, jellemtelen főhősökkel dolgozik, ez pedig ezúttal is kifog rajta. Mindez azonban még elviselhető. Az igazán kínossá a hosszú leírások válnak, amikor az olvasó konkrétan hülyének van nézve, és hogy biztos mindenki értse a könyv egyébként nagyon szerény mondanivalóját, a fő tételek a gyengébbek kedvéért mintegy féltucatnyiszor kimondatnak. Szokás hangoztatni, hogy Murakami népszerűsége abban is rejlik, hogy nagyon érthetően ír. Na persze ugyanezt rója fel neki az ellentábor is.

A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei mégis szerencsés választás lehet azoknak, akik még egyáltalán nem, vagy csak alig olvastak Murakamit. Könnyen fogyasztható és a maga nemében tulajdonképpen még szép is, és nincs meg benne a kockázat, hogy megfekszi a gyanútlan olvasó gyomrát, mint az egyébként ütős Kafka a tengerparton vagy a szinte már zseniális A kurblimadár krónikája.