Napjainkban, amikor Sherlock Holmes egyre távolodik a 19. századi Angliától (gondoljunk az olyan modernizáló sorozatokra, mint a Sherlock vagy a Sherlock és Watson), jogos a kérdés, hogy milyen újdonságot nyújthat egy regény, mely mégis inkább visszakanyarodik az alapokhoz? Nem lesz-e maradi, mesterkélt és unalmas? A válasz egy hatalmas, megkönnyebbüléssel teli nem. A Selyemház titkát maga Arthur Conan Doyle is elismerősen, és talán picit irigykedve olvasná.
Sherlock Holmes munkamániás alak, ez közismert tény. Nehezen viseli az unalmat, amire ha mégis rákényszerül, ópiumfüstbe és saját magányába burkolózva igyekszik átvészelni az időszakot. Szerencsére a felbukkanása óta eltelt röpke 126 évben nem sok időt kellett tétlenül, munka nélkül töltenie. Kezdetben a megalkotója, Arthur Conan Doyle látta el feladattal (ebből lett a hivatalos Doyle-i kánon), majd az ő halála után, pláne a karakter 1980-as közkincsé válása óta sorra új krónikások bukkannak fel.
Közéjük tartozik Anthony Horowitz is, akinek 2011-es művét a Doyle örökségét ápoló Doyle estate nemcsak támogatta (a pecsétjük az évek során számos műre rákerült), hanem a regény a szervezet kifejezett kérésére íródott. Persze a hátszelük önmagában még nem garancia a minőségre, az már sokkal inkább, hogy a feladattal a kiváló (nálunk főleg gyerek- és ifjúsági regényeiről ismert), irodalmi és filmes pályán is tapasztalt Horowitzot bízták meg. Ő pedig nem érte be a fizetett epigon szereppel, és ha már ilyen lehetősége adódott, kihozta belőle a maximumot.
Anthony Horowitz
Watson doktor békés aggkorát éli, amikor úgy dönt, mivel már nincs sok vesztenivalója, elmeséli végre a Selyem ház felkavaró történetét. 1940 fagyos novemberében egy Carstairs nevű műkereskedő keresi fel Holmes Baker street-i otthonát azzal, hogy valaki figyeli és követi. Történt ugyanis, hogy Carstairs nemrég egy amerikai vásárlója miatt összetűzésbe került egy ír testvérpár vezette rablóbandával, akik elorozták egy bostoni szállítmányát. Carstairs tettre készen Amerikába utazott, hogy helyre hozza a dolgokat, azonban a dolgok félresikerültek. Egy rajtaütés során az említett rablófivérek egyike meghalt, a másik, nevezett Keelan O’Donaghue pedig nyomtalanul eltűnt. Pár nappal később az amerikai megrendelőt is holtan találták, Carstairs pedig félelmében hazaiszkolt Londonba.
18 hónappal később egy Keelan O’Donaghue-re hasonlító alak jelenik meg Cairstairs házánál, halálra rémítve ezzel a férfit. Holmes munkához lát, megfigyeléssel megbízza kedvenc segítőit, a toprongyos utcakölykökből álló fürkész bandát, akik gyorsan nyomra is bukkannak. Bár az ügy látszólag megoldódik, az egyik csavargó fiút különösen kegyetlen módon megölik. Holmes úgy érzi, tartozik annyival, hogy leleplezi a gyilkost, s miközben bogozza ki az újabb és újabb szálakat, felmerül egy titokzatos hely, a Selyemház, melyet magas rangú polgárok rejtegetnek. A detektív pedig szokásához híven az akadályokat látva még nagyobb hévvel merül alá a fertőben.
A marketingszöveg nem hazudik, Holmes és Watson valóban rendesen beletenyerel a mocsokba, noha az aggály azért jogos: ugyan, mit találhatott a két férfi a mákonyos londoni ködben, ami képes lehet a mai harcedzett olvasók tűréshatárát kikezdeni. Valójában nem is igazán a történet, inkább annak kontextualizálása teszi élvezetesen borzongatóvá Horowitz regényét. Ügyesen támaszkodik Doyle és Dickens gazdag örökségére, és festi meg a zsúfolt, baljós és sötét London korhű háttérképét, annak minden motívumával, zálogházaktól, cirkuszoktól és legendás börtönöktől kezdve a nemesek és a szegények sajátos világáig.
A Selyemház titka könyvtrailer
Szerencsére a könyv erőssége közel sem pusztán a sokkoló ügyben és a hiteles miliőben rejlik. Horowitz nemcsak a Sherlock-históriák kiváló ismerője, de komoly alázattal is viseltetik irántuk, és ügyesen ágyazza be a valós angol történelemből és fikciós művekből szedett áthallásokat, kikacsintásokat és szereplőket. De ami a legkellemesebb meglepetés, hogy remekül ír, és itt érdemes kihangsúlyozni, hogy Tóth Tamás Boldizsár pazar fordítást végzett. Dr. Watson gyönyörűen megmunkált, tekergőző, komplex mondatai egyszerre idézik a választékos, kicsit fennkölt angolszász stílust és a költői letisztultságot.
Persze egy Sherlock Holmes-regénynél, legyen az bármilyen jól megírva, legalább olyan fontos maga a cselekmény is. Horowitz ügyesen bábozik a karakterekkel, története pedig, noha hiába tűnik elsőre kiszámíthatónak, az utolsó pillanatig ügyesen félrevezet, hogy a végén igazán nagyot szóljanak a csattanók. Az eset persze megoldódik, hiszen nincs olyan rejtély, amely kifogna a híres detektíven, de a feloldozás, a megbékélés elmarad. Bennünk nyomottság és émelyítő, mélabús meghatottság kavarog, Holmes pedig kicsit magába fordul, hogy az átélteken töprengve szembe nézzen saját démonaival.