Erdős Virág: Ezt is el (Magvető Kiadó)

Aligha meglepő, hogy neves irodalmi alakok, álmodozó bölcsészek és köténykés nyugdíjasok egy emberként várták izgatottan Erdős Virág új kötetét, amelynek jelentős részben egyébként már ismerősen csenghet a tartalma. Egyik-másik verset maga a szerző olvasta fel egy-egy tüntetésen, a Na most akkor… rigmus pedig időközben szinte szállóige-státuszba cseperedett. Egy biztos: az Ezt is el már nem A Trabantfejű nő hol bájos, hol erőltetetten naiv abszurdját követi, hanem a maga pille súlyával és 70 oldalával is meglepően erősen csap az asztalra.

A sorok rövidek, a rímek egyszerűek, néha egyenesen buták, a ritmus gyerekversszerű. És működik. Mély gondolatmenetek vagy tudatos politizálás helyett Erdős Virág pillanatképeket használ, azokból viszont nagyon erőseket. Kiváló érzékkel találja meg a társadalmi osztályok közötti ellentétek legapróbb, legfinomabb vonásait. “Ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét, ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét” – kérdi a Na most akkor…-ban, és száz hasonló kérdés hangzik még el az egész kötetben. Szerencsére meg sem próbál holmi olcsó válasszal vagy neadjisten tanulsággal hitegetni. Pusztán rámutat, kiemel, méghozzá olyan dolgokat, amiket mindenki a magáénak érezhet. Valószínűleg ebben is (persze nem csak ebben) rejlik Erdős Virág egyre nagyobb sikere: verseinek témái az utcán hevernek, mindnyájan látjuk. Az, hogy a kötet egyébként egy kisujjból kirázott Berzsenyi-átiratot is felvonultat, már csak afféle hab a tortán (vagy a Cafe Picard mascarponés pitéjén). Az igazi érdem a téma: a képek és a tények tárgyszerű regisztrálása; a kontrasztokban rejlő abszurd, amiken nevetünk, bár kínunkban; és végső soron az egész Magyar Konyha, amit mindnyájan eszünk: “icikét picikét vegetát delikát borsot / hideget meleget törököt trianont sorsot”.

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei (Jószöveg Műhely)

Aki gyakran jár a Moszkva tér környékén, valószínűleg már személyesen is láthatta a szereplőit Pőcze Flóra 130 oldalas könyvének. Az ott élő hajléktalanok mindennapjait bemutató mű komoly kutatómunkán alapszik ugyan, végeredményében mégis inkább regényszerű formát ölt, szociográfiai indíttatással. Pőcze Flóra két teljes hónapot élt együtt a szereplőkkel, azt ette és itta, amit és amikor a többiek. Beállt tarhálni, hogy aztán boroskólától besztondulva flesseljen a bázisként szolgáló ringlófa tövében. A résztvevő megfigyelés módszerének itthon szinte egyáltalán nincs hagyománya, a könyv tehát már csak ezért is példaértékű, pláne ha figyelembe vesszük, hogy 1987-ben született szerző munkáját olvassuk.

A témaválasztás merész, már-már túl merész egy ilyen karcsú kiadványhoz. És tény, hogy sok mindenre, amire kíváncsi lettem volna, nem derül fény. A fiatal írónő mindvégig objektív, kívülálló résztvevője próbál maradni a dolgoknak, így leírása száraz, dokumentáló igényű, holott a cselekmény regényszerűen szerkesztett. Ez az egyveleg legtöbbször működőképes, de néha a bizonytalanság jeleit mutatja. Sok, kb. tíz ember által alkotott közösségben járunk, a szálakat és a sztorikat pedig néha nehéz követni, jóllehet, a szikár próza időnként az utca szlengjével, derűs anekdotákkal vagy épp személyes vallomásokkal igyekszik színeződni. Gyakran éreztem mégis, hogy nagy szavak helyett apró megfigyelések tudnák árnyalni az összképet, de még a hiányosságok ellenére is magához szegezett A Moszkva tér gyermekei. Nemcsak hogy olyan témát választ, amit mindenki szeret(ne) kikerülni, de kiáll a hajléktalanok mellett, magabiztosan megy neki és szedi ízeire a sztereotípiákat, és kikezdhetetlen nyitottsággal mutatja meg, hogy az utcán élő ember is ember: jogokkal, méltósággal, érzésekkel.