A mostanság népszerű ifjúsági regények hajlamosak messzire rugaszkodni a realitástól. Csupán ezért is üdítő kivétel az elsőkönyves Robert Williams regénye, mely vállaltan a szürke hétköznapok és a józan ész határain belül ragadja magával az olvasóit korosztálytól függetlenül.
A történetbe egy szörnyű balesettel kapcsolódunk be: a 13 éves Luke elveszíti az anyukáját, és kissé szórakozott apjával kénytelen lesz új városba és kisebb házba költözni. Az apuka egyedi, fából készült játékokból próbálja fenntartani magukat, Luke pedig a tájképfestésnek hódol. Művészi beállítottságú kiscsalád ők ketten, de persze épp olyanok, mint bárki más, az ő házukra is keletről süt (már ha süt) a reggeli napfény. A kényszerű környezetváltozás azonban nehéz. Az apa inni kezd, Luke pedig új iskolába kerül.
A másik címszereplő mégsem az apa, hanem egy Luke-kal egyidős fura kisfiú. Gyakorlatilag a semmiből bukkan fel kettejük életében, és hamar a mindennapjaik részévé válik. Jon sovány, ódivatúan öltözködik, ódzkodik a tévétől és még sosem evett sült krumplit. Ellenben mindent tud az angol történelemről vagy épp Anglia földrajzáról. Bogaras egy srác, de ahogy Luke is mondja, ők mindig is az a család voltak, amelyik szeretettel fogadta a kívülállókat. A könyv három magának való figura kívülállóságát és szokatlan barátságát meséli el.
Jóllehet, a Luke és Jon oldott hangvételű, könnyed olvasmány, vidámnak távolról sem nevezhetnénk. Az anya elvesztése utáni tompa fájdalmat, céltalan dühöt és tétova spekulációt megejtő egyszerűséggel és kíméletlen őszinteséggel kapjuk a gyomrunkba. S ha ez nem lenne elég, Jon magánélete sem leányálom: beteg, paranoiás nagyszüleivel él súlyos, sötét függönyök mögött, gyakorlatilag teljes izolációban. Kemény, már-már kilátástalan élethelyzeteket ismerünk meg a könyv 280 oldalából, melyeket viszont furcsamód még a legdeprimáltabb pillanatában is különös derű hat át.
Robert Williams jó érzékkel váltogatja a különféle idősíkokat és a különféle elbeszélői módokat, ami által – főleg a könyv elején – a lassú, “talpra állás előtti” eseményszövés anélkül válik dinamikussá, hogy a középpontban álló trauma, valamint apa és fia cselekvésképtelensége bagatellizálódna. Külön érdekes megfigyelni, ahogyan a kezdő fejezetek szikár, tényközlő tőmondatai a történet előrehaladtával szép lassan átadják a helyüket egy nyíltabb, színesebb beszédstílusnak. Simonyi Ágnes fordítása kiválóan tükrözi a regény szereplőinek lelki fejlődését – a letargiából való kilábalást.
Takeshi Kitano Fiúja, Janne Teller Semmije és Wolfgang Herrndorf Csikkje után a Scolar ismét olyan kiadvánnyal gazdagította a kortárs ifjúsági regények sorát, amelyik nem a fantázia és a mágia szabályrendszerében játszódik, hanem az egyszerű hétköznapokban. Elődjeihez hasonlóan a Luke és Jon is olyan eseményekről és gondolatokról mesél, amelyekkel valószínűleg már valamennyiünk kénytelen volt szembesülni. Ez a szembesülés viszont a legtöbb esetben magánügy, melyet kevés emberrel osztunk meg. Robert Williams szerethető figurái köntös nélkül, teljes sebezhetőségükkel lépnek az olvasó elé, és megengedik, hogy végigkövessük, amint gyakran esetlenül, mégis kitartóan próbálnak új életet kezdeni.
Kapcsolódó cikkek:
Linkek: