Stefano Benni könyve majd’ tíz évig bolyongott, mire Olaszországból Magyarországra ért. Lapjait nem bántotta az idő: történetei épp olyan leleményesek, gondolatai épp olyan ropogósak, mint utazásának kezdetén. Egyes karaktereinek a modern olasz politika népszerű figuráival való bármiféle egyezése pedig nyilvánvalóan a véletlen műve.
Mit adtak nekünk a rómaiak? Utakat meg közbiztonságot, persze, de én most kevésbé prózai dolgokra gondolok. Elképesztően fejlett és maradandó elveken nyugvó jogrendszerüket leszámítva a római kultúra vívmányai korántsem példanélküliek: ők csak rendezték, összegezték, és persze lassan tovább is fejlesztették a máshol már létezőt. Igaz ez mitológiájuk importált alakjaira is: a görög Héphaisztoszból Vulcanus lett, Vénusz pedig ugyanolyan ragyogó, mint Aphrodité. Stefano Benni könyve ugyanezen a nyomvonalon halad: most ismert, megnyomorított, elhasznált görög hősöket hasznosít újra Itália jelenleg legkevésbé sem magasztos tájain.
A helyszín lehetne bármelyik kisváros Olaszországban. Vagy talán nem is feltétlenül kellene Itáliában lennie: lehetne spanyol vagy amerikai, lehetne Ithaka, lehetne akár Trója is. E városban, a szmogba burkolózó, kétdimenziós figurák között álmodozik, botladozik át a szerkesztőként dolgozó Ulisse embereken, kéziratokon, és lassan-lassan egy egész életen. Mert Ulissét a szüleitől örökölt pékinszomnia kínozza: az éjjel elmulasztott alvást napközben pótolja véletlenszerű helyeken. Fejfájós álmaiban táncra kel valóság és fikció, hosszú, magányos vándorútja időkiesések, életre kelő könyvpiszkozatok között vezet.
Stefano Benni
Mindeközben a valóság sem túl rózsás: a könyvkiadó csak adósságot termel, a kormány elnyomó keze a magánéletig ér, Ulisse barátnőjét, a bevándorló Pilart kitoloncolással fenyegetik, ráadásul kapcsolatuk is veszélyben forog. Ulissét ugyanis az utóbbi időben cserbenhagyják a szavak, ha érzelmeit szeretné kifejezni velük. De egy nap a kiadóba különös levél érkezik, egy furcsa írás egy újabb homéroszi névvel: valakitől, aki magát Achillének nevezi.
Modern Odüsszeiákkal tele van a padlás, agyonhasznált témából pedig nehéz különlegeset alkotni. Benni Ulisséjének lázálmokkal szabdalt utazása azonban meghálálja a rááldozott időt. Szabadon és ötletesen kezeli a kiválasztott alapanyagot: az Odüsszeiával és az Iliásszal játszadozó párhuzamok nem szájbarágósak, nem erőltetettek, mintha csak a véletlen ejtette volna őket furcsa szeszélyből oda. A lány, aki főhősünket hűtlenségre csábítja, lehetne bármelyik zebracsíkos szoknyájú titkárnő. Csak a véletlen hozza úgy, hogy ismét egy Kirké bűvöli el Odüsszeuszt.
A könyv eredeti, olasz borítója
És ha már Iliász: hogy hová illant Akhilleusz haragja? Sehová, lángol kiolthatatlanul. Gyorslábú Achillét ugyanis kegyetlenül megtréfálta a sors: egy lehetetlen betegség eredményeképpen kerekesszékbe nyomva, egy szoba homályából szemléli a világot a maga sajátos, éleslátó keserűségével. Anyja rossz kádban fürdette meg, csak a sarka sebezhetetlen. Ahogy a kisváros olasz Odüsszeusza sem leleményes, úgy Akhilleusz sem szép, nem is erős. Végzete azonban ugyanúgy a tragédia, mint ahogy Odüsszeuszé a kaland és a szörnyekkel való találkozás.
Az életerős és a beteg között lassan barátság fejlődik ki egy súlyos függönyökkel a világtól elzárt szobában. Közös életterük valamiféle statikus közömbösség. Egyikük apátiája mögött a lehetőségek hiánya áll, míg a másiké mögött a döntés, az elégedetlenség, az unalom. Egyikük sem drága az isteneknek és egyikük sem magasztos. De míg az egyik egy ajtó nélküli szobában bolyong, a másiknak talán van esélye megtalálni a nyomasztó tehetetlenségből a kijáratot. Addig pedig marad a mozdulatlanság, az álom, az irodalom, a fantázia.