Megtalált a cím (angolul: The Ocean at the End of the Lane) és a fülszöveg is, hisz azok közé tartozom, akiknek gyermekkorában (és felnőttként is) volt saját óceánjuk. Számomra egy kis, kerti tó vált a titkok és álmok ihletőjévé, melynek minden apró szegletét ismertem, de amikor eljött az éj, a mélysége végtelenné vált, mágikus kapu nyílt benne az ismeretlenbe, és gyermekként hittem, hogy a békés halak helyett mindenféle furcsa szerzet úszkál a fekete vízben. Az új Neil Gaiman-könyv olvasása közben gyermekkoromnak ezek a zavarba ejtően színes álmai elevenednek fel bennem.

Írhatnék arról, hogy Gaiman (a Sosehol, az Amerikai istenek, a Tükör és füst szerzője, az Elveszett próféciák társszerzője) mennyire szépen vezeti történeteit, mennyire izgalmas bugyrok tárulnak fel a varázslatos mesék mélységeiben, és milyen nyelvi lelemények szórakoztatják az (elsősorban angol nyelven) olvasókat. De valójában azért szeretem őt, mert annyira bizarr, szokatlan és elképesztő ötletekkel, akkurátusan felépített utalásokkal, szimbólumokkal halmozta tele írásait, melyektől nem lehetett szabadulni. Az Óceán az út végén nem illeszkedik minden szempontból szervesen ebbe a sorba, ettől viszont még jó írás – máshogyan jó.

Gaiman új regénye novellának indult, ez terjedelmén és sztoriján is tetten érhető, hisz rövid és egyszerű, bár rendkívül szépen formált írás (Pék Zoltán fordító is remek munkát végzett a szöveggel), mely egy középkorú férfi ködös és zűrzavaros emlékein keresztül mesél a gyermekkorról, egy kisfiúról, akinek még természetesek voltak a csodák. A férfi egy tragikus esemény kapcsán tér vissza gyermekkora színterére, egy brit faluba, ahol egy kacsaúsztató partján üldögélve, elgondolkodva felidézi azokat a találkozásokat, amelyek befolyásolták egész életét, s amiket mélyen a szívében őriz. A kisfiú ugyanis élte a hétévesek szokásos hétköznapjait, míg bekopogtatott az ajtaján a mágia, amit egy sajnálatos és kissé banális haláleset (egy szerencsejátékos opálbányász öngyilkossága) szabadított a világra.

A történet, mely akár az író gyermekkoráról is szólhatna, s mely számtalan apró utalást tartalmaz arra, hogy ez így is van, Gaimanre jellemző módon arról mesél, hogyan szüremkedik be a varázslat a hétköznapokba. Az Óceán az út végén eljátszik olvasójával, nem nyilvánvaló és nehezen elválasztható, hogy melyik elem mágikus, s mely valóságos emlék, amit csak a gyermeki-felnőtti fantázia tesz utólag mágikussá, hogy megmagyarázzon olyan „hétköznapi” traumákat, mint a csalás, a hazugság és az esztelen, megmagyarázhatatlan agresszió.

Egy nagyon apró világban küzd meg egymással a mindenséget mozgató, itt végletekig leegyszerűsített jó és gonosz, mesekönyvek és mitológiák hősein keresztül, míg egy ember szíve megméretik a barátság és önfeláldozás mérlegén. Ebből a nagyon apró világból kapuk nyílnak az ismeretlenbe, ahonnan az író is ihletet nyer, de nehéz irányítani, hogy mi áramlik be a nyitott kapukon. Számomra erről mesél Gaiman ebben az őszinte és megrendítő feltárulkozásban: a fantázia hatalmától való félelemről és a lehetőségről, hogy az alkotó ember mégis, minden félelme ellenére átadja magát a képzelet kiismerhetetlen hatalmának.

Egyéni ízlés kérdése, de engem kissé zavart, hogy az elbeszélő gyakorlatilag bekebelezi gyermek-önmagát, felnőtt tudással és tapasztalattal ruházza fel a kisfiút. Talán írói eszköz ez, hogy ne hagyja nyugodni az olvasót, ne helyezkedhessen el kényelmesen egy felnőtt vagy egy gyermek nézőpontjában. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez az elhatárolatlanság teremti meg a könyv sajátos hangulatát, melyben egyszerre van jelen a naiv gyermekkor ártatlansága és az évtizedeken át hordozott sebek fájdalma, az ebből eredő melankólia.

Az Óceán az út végén egy remekül megírt, nem komplex, de tartalmas mese, amely egyszerre szórakoztat és megdöbbent, kikapcsol és elgondolkodtat, egyszóval szerethető. Talán nem ez a legjobb Gaiman-mű, amit valaha olvastam, de most sem szabadultam ennek a remek írónak a világából akkor, amikor letettem a könyvet. A tér és idő valóságának szövetét átszabó, a Holdnál is öregebb három nő, a kacsaúsztatóban megbúvó óceán, vagy a féregként az emberbe hatoló „gonosz” története olyan erős motívumok, amelyeket biztosan hosszan őrzök majd. Gaiman nagy varázsló.