Ili néni, a rajztanárom, minden művészettörténettel foglalkozó rajzórát azzal kezdett, hogy föliratta velünk a füzetünkbe: a művészet a kor tükre. Jordi Galcerán darabja ennek a definíciónak tökéletesen megfelel. A tükör fölcserél olykor dolgokat, van, hogy torzít vagy kifiguráz, de csak akkor mutat nekünk bármit, ha hajlandók vagyunk eléállni és belenézni.

A Grönholm-módszer egy nem szokványos állásinterjú története. Négy olyan embert látunk összezárva, akik külön-külön vezetők a maguk kis cégeinél, és itt a nagy lehetőség, hogy egy igazán nagy vállalatnál, jókora fizetésért folytassák a munkájukat. A nem ortodox kiválasztási metódust egy svéd pszichológus dolgozta ki a cég számára, láthatóan nem számítva arra, hogy a hideg skandinávoknál hatékony módszer milyen hatást válthat ki a temperamentumos mediterránoknál, ahol néha még a ventillátor is leáll, mert nem bírja a meleg helyzeteket. Spanyolországban valószínűleg kapitalizmuskritika volt ez a darab, enyhe globalizációellenességgel.

Barcelonában évekig szerepelt a darab a Teatre Nacional de Catalunya műsorán, készült belőle film is El método címmel. Magyarországon is még mindig nagy sikerrel fut, az előadások folyamatosan teltház előtt zajlanak.

A négy szereplőt egy helyszínen (ahonnan kimenni az álláspályázat föladását jelenti), megszakítás nélkül tanulmányozza a közönség, kicsit az interjúztatók kényelmes megfigyelő szerepébe beleélve magát. A pályázóknak szituációs játékokban kell megmutatniuk, hogy alkalmasak a munkakör betöltésére. Nem csak az elvárások nem világosak, hanem az sem, hogy pontosan mi is a feladat. Rögtön az első feladatuk kitalálni, hogy négyük közül melyikük a személyzeti osztály téglája. A rendelkezésre álló idő végén persze mindenkinek megvan a maga jelöltje, de még sokáig nem tudjuk meg, hogy kinek lett igaza, és azt sem, hogy az nyeri-e a fordulót, akinek igaza van. A feladatok során egyre jobban a jelöltek lelkébe látunk, kiderül, hogy ki a gazembernek látszó jótét lélek, és ki a kedves ember szerepében tetszelgő gazember. A viszonyrendszer folyamatosan változik, ahogy újabb titkok kerülnek elő a jelöltek múltjából, úgy köttetnek újabb alkalmi szövetségek, pedig mindenki tudja, a végén csak egy maradhat. Segíti a megfigyelő bőrébe bújást, hogy igazán szimpatikus figura nincs a színpadon. Így még meglepőbb, amikor a néző a saját szerepét is kénytelen átértékelni, és már azt sem tartjuk groteszknek, amikor a püspök, a bohóc, a politikus és a torreádor egymást győzködi, hogy a zuhanó repülőn kié legyen az egyetlen ejtőernyő.

A történet végig pörgős, feszültségekkel és drámával teli. A négy szereplő egészen precíz és összecsiszolt játékában érezni a három év gyakorlatot. Fenyő Iván sem lóg ki a csapatból, pedig ő csak nemrég vette át a balesetben elhunyt Huszár Zsolt szerepét. A már második Galcerán-darabját rendező Baksa Imre nem látványos elemekkel dolgozik, de a finoman változó világítás, a mindig máshogy forgó ventillátor, a színészek elhelyezkedése a színpadon mindig oda fókuszálja a néző figyelmét, ahová a rendező szeretné. Ami sokszor Rodolfóra emlékeztet, és csak utólag csapunk a fejünkre, hogy tényleg, ezt már a közepén is tudhattuk volna. Pontosan adagolt humorral oldja az időnként már nehezen viselhető feszültséget, nem feledve, hogy a színház egyik célja a szórakoztatás. Ficere Béla és Vass György által megformált alakok többször váltanak attitűdöt, de minden alkalommal elhisszük nekik, hogy ez most már az igazi énjük. Botos Éva esetében nincs egy pillanatnyi kétely sem, hogy van olyan kemény vezető, mint akármelyik férfi, miközben mutatja és használja a nőiességét a vetélytársak és a nézők manipulálására egyaránt.

A darab végére minden kiderül, a színházból kijövet nem kell találgatni, hogy a történet után kire mi vár. Abban persze csak reménykedhetünk, hogy ha mi pályázunk egy állásra, ott nem a Grönholm-módszer szerint történik majd a kiválasztás.