— Színház

— 2010. October 17. 09:00

— Írta: zombiefoot

A gúny mint színészi játék – Elfriede Jelinek: Kézimunka beszámoló

A címbéli Kézimunka a gyűlöletérzés társadalmi általánosságának metaforája. Így lehetne nagyon egyszerűen felfejteni a Trafóban bemutatott Jelinek-darab jelképrendszerét. A színpadon a színészek szakadatlan horgolása, az idegengyűlölet eseményindító megnyilvánulása és a finom érzelmi működés hiánya, amely a társadalom álcázott másság-utálata mögött munkál – ez mind alantas kézimunka. Fontos mondanivaló ide vagy oda, sajnos a dramaturgia is egy lassan készülő kézimunka izgalmi szintjét hozta.

Induljunk ki abból, hogy a fel-feltörő unalom nem az eredeti Kézimunka című darab, tehát nem Elfride Jelinek hibája. Bevallom, nem olvastam a művet, de hadd legyek egy Nobel-díjas szerzővel szemben jóindulatú. A szöveg sűrű; nem történet, hanem kifejezéselvű és metszően gunyoros. A gúny viszont olyasmi, amit hibás színészi megközelítés eljátszani: a gúny tárgyát előbb meg kell érteni, majd a gúny és az irónia nézőpontját az adott kérdésben a magunkévá tenni. Nem játszani, hanem átérezni. Ez az a folyamat, amit a Kézimunka színészei – egy kivétellel – megspóroltak maguknak. Nem értették az eredeti darabot, így nem is tudták közvetíteni.

Mert mi itt a gúny tárgya? Az osztrákok és minden, önmagáról kifinomult énképet őrző társadalom hétköznapi gyűlöletbeszéde. A darabban egyetlen történet van, az is a darab ideje előtt zajlik le, csak a kivetítő papírízű mondataiból  értesülünk róla. Néhány évvel ezelőtt egy rasszista bombája 4 romát ölt meg Ausztriában, akik egy település-tábláról próbálták meg eltávolítani a nekik címzett, rosszindulatú mondatot. A bomba hidegvérűen kitervelt gonosztett eredményeként pontosan célzott. Akárcsak az esemény után meginduló szóbeszéd. Az egész darab e történéshez fűzött “népi” kommentár, ami lényegében így hangzik: “Ne csodálkozzanak! Túlzásba vitték a kiilleszkedést, kedves halott urak!” Ebben közös nevezőre jut a nagyszájú műsorvezető, a jó munkásember, a tisztes háziasszony és a karrierista hölgyemény.

Ha sovány a történés, ha erősen gondolati a tartalom, azért a rendezésnek még nem kell laposnak lenni. A filmrendezőként megismert Pejó Róbert (Dallas Pashamende, Látogatás) viszont nem csináltat mást a színészeivel, mint felállítja és leülteti őket. Plusz végig kell horgolniuk az egész előadást, hogy végül a gombolyagok és fonalak semmit se teremtsenek a színpadon. Csupán egy figyelemre méltó jelenség volt, Kaszás Ágnes, akinek a megszólalásai élményszámba mentek. Egyedül az ő mondatai jutottak el a fülemig és egyedül miatta tudom elképzelni, miért kapta 1996-ban ez a darab az év drámája díjat és egyedül az ő arckifejezése nyomán asszociálok a nemrég itthon történt, rasszista indíttatású gyilkosságsorozatra… és csak miatta kezdem kívülről vizsgálni magam az utolsó félmondatért.

Linkek: