Úgy alakult, hogy az ősszel bemutatott és azóta folyamatosan telt házas, a román-amerikai Andrei Serban által rendezett darabnak pont arra az előadására sikerült jegyet szereznem, amely az AIDS-világnaphoz legközelebb esett. Ez azért releváns, mert Kushner húszéves műve az AIDS-pánik kellős közepén született, a kilencvenes évek elején, s nincs mit szépíteni, főhőse, Prior Walter, a rettegett vírus áldozata, végighaldokolja a darabot. Az, hogy az előadás létrejöttét fővédnökségével támogató Eleni Tsakopoulos Kounalakis, az USA magyarországi nagykövete megjelent a színházban ezen a különleges napon, beszédében felhívva a figyelmet a HIV vírus folyamatos terjedésére és a vele való küzdelem szomorú aktualitására, súlyos, de méltóságteljes felvezetést adott annak a majd négy órának, amit Kushner hőseivel tölthettünk.

Érdemes még néhány szót szólni a kérdésfeltevéseiben teljes mértékben érvényes színdarab utóéletéről, melyet bár bemutattak a Broadwayen, igazán széles ismertségre akkor tett szert, amikor az HBO minisorozatot készített belőle. Bár a sorozat is lassan tíz éves lesz, önkéntelenül is viszonyítási pontként használtam és használom az Angyalok Amerikában-hoz, már csak azért is, mivel olyan nagyságok tündököltek főbb szerepeiben, mint Meryl Streep, Emma Thompson, Mary-Louise Parker és a kimagasló Al Pacino, akikről nehéz volna megfeledkezni.

Az Angyalok Amerikában Serban olvasatában Prior Walter (a hibátlan Alföldi Róbert) szenvedés- és felemelkedéstörténete, melyben látomásszerűen, a főhőshöz hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódva tűnnek fel a többiek, váliumfüggő mormon háziasszonytól halálra ítélt kommunista kém szellemén át a halálos ágyán is hatalmi mámorban tobzódó szörnyetegig. Prior egy beteg férfi, aki lecsupaszított manifesztóként lóg élet és halál, ég és föld között, angyalok játékszereként, mégis megajándékozva a szabad akarattal. Alföldi úgy jeleníti meg karakterét, hogy minden fogódzót eldob, eszközök és személyes háttér nélkül áll elénk. Nem láttam még soha ennyire jónak, közhely, de mintha rá írták volna ezt a nehéz szerepet. Kiteljesedik benne, mint egy baromi nagy, égő felkiáltójel, mely végül szelíden elhamvad.

Magát a történetet összefoglalni nem érdemes, lazán fűzött amerikai életképek sora villan fel Izsák Lili ügyes és praktikus, egy cirkusz kulisszáira emlékeztető, a folyamatos felemelkedést és lesüllyedést hangsúlyozó díszletei előtt. Akit eltántorítana a konkrét betegség központi szerepe, azt megnyugtatom, hogy nem süpped önsajnálatban úszó melodrámába Kushner műve. Kérdésfelvetései érvényesek és időtlenek, hisz identitások felvállalásáról, betegségekkel való együttélésről, párkapcsolati problémákról: félelmekről, egymás meg nem értéséről, átveréséről bármikor bárhol érdemes együtt gondolkodni, a színházban is. A Nemzeti pedig igazán illusztris társaságot kínál ehhez a közös gondolkodáshoz.

Alföldiről már esett szó, és önmérsékletet gyakorolva nem fényezem tovább. Sajnos nem okozott mindenki olyan meghatározó élményt, mint ő. Prior megfutamodó párját, a feminin, tépelődő Louist példának okáért László Zsolt olyan erőtlenül jeleníti meg, hogy csak zavaró körülmény, s nem tényező. Az önmagával meghasonlott, mormon bírósági hivatalnok Joe Pitt szerepében Stohl András nem átütő, de egészen jól boldogul a karakter skizoid természetével, ami sajnos nem mondható el a Kulka János által alakított Roy Cohn-ról, akinek öntagadásából születő szörnyeteg figurája Kulka „kezei között” groteszk karikatúrává silányul. Szomorú, de itt eszembe jut Al Pacino, aki lubickolt a lehetőségben, amit Kulka olcsón játszik el.

Akiben viszont most sem kellett csalódnom, az a csodálatos Udvaros Dorottya, akinek már a hangjától elolvadok, akár a legidősebb bolsevik, akár bölcs rabbi, szellem vagy előítéletein felülemelkedő, egyszerű asszony, folyamatos átlényegülései mindig működnek. Olyan fegyelem, figyelem, alázat és jó értelemben vett rutin hatja át minden mozdulatát, hogy tanítani kellene. Azt sem tudom szó nélkül hagyni, hogy közte és Alföldi között szikrázik valami mély megértés, ami átragyog kettejükön, páros jeleneteik csúcspontok, ahogyan egy másik csúcsponttal, igazi borzongató katarzissal is Udvaros ajándékoz meg, amikor önmagán túllépve kaddist énekel a szörnyetegért. Szintén nem ért meglepetésként Szabó Kimmel Tamás, aki Belize, a travi ápoló szerepében nyújt emlékezeteset, lazán, kisujjból hozza a karaktert, jól áll neki, humort hoz izzadtságszag nélkül.

Nem könnyű végigülni az Angyalok Amerikában-t, mely először Serban rendezésében, a Nemzetiben került ily módon, a két részt egybefoglalva színpadra. Nem könnyű, de érdemes. A színház művészeti értéke ugyan feloldódhat az aktualitások szájbarágásában, de Serban és Alföldi csapata itt nem követi el ezt a hibát, csendesen az életben való hitre tanít inkább.