Már gyermekkorom óta kísér a szenvedély, amivel a távoli és elérhetetlen, de mégis annyira vonzó Japán felé fordulok. Elvarázsolt a történelme, a tradíciói, fegyelmezettsége, modernizációja, a szamuráj-hagyományok és a sajátos “japán lélek” megnyilatkozásai a művészetben. Leginkább az nyűgözött le, ahogyan az élet minden mozzanatát képesek megélni “művészetként” (a sütemény- vagy sushi-készítéstől kezdve az ikebanán át a testgyakorlás számtalan formájáig). A mozgás művészetének egyik formája a butoh. Talán érdemes néhány szóban bemutatni, hiszen valószínűleg kevesen vannak, akik hallottak erről az irányzatról.

A táncnak, operának és a színháznak természetesen a régmúltba vezető hagyományai vannak Japánban is, de a butoh viszonylag modern ága a tánc- és mozgásművészetnek. A II. világháború után “hozta létre” a butoh stílust és mozgalmat (Ankoku Botoh néven) Tatsumi Hijikata táncos-koreográfus. Egy olyan kifejezésmódot hívott életre, amely sajátosan japán gyökerekből táplálkozva töri szét a testtel kapcsolatos konvenciókat, az emóciókra helyezve a hangsúlyt, mert a butoh-ban az érzelem és a test eggyé válik. Ebből adódik, hogy egységes formanyelve ugyan elméletileg létezik (butoh-fu), ugyanakkor minden performer egyedi és utánozhatatlan saját eszköztárat hoz létre. Hijikata avantgarde mozgalmának első darabja, a Kinjiki annak a Yukio Mishima-nak regényét dolgozza fel, aki a modern japán történelem egyik legellentmondásosabb figurája, és egyszerre testesítette meg a legszigorúbb hagyományokat követő kvázi-szamurájt és lett mégis botrányhős művészként és bukott puccsistaként. Ez a regény tabukat döngető témájával remek alapanyagnak bizonyult.

Tatsumi Hijikata a Horrors of Malformed Men című Teruo Ishii filmben (1969)

A nehéz, felkavaró témák feldolgozása, sokszor groteszk és abszurd köntösbe öltöztetve azóta is védjegye a butoh-nak. A Merlinbe érkezve fogalmam sem volt arról, hogy mire számíthatok (hiszen én sem tudtam sokat a butoh-ról azelőtt, hogy a fesztiválról értesültem volna), mégis éreztem, hogy rendkívüli élményben lehet részem az elkövetkező bő másfél órában. A kortárs tánc (és performansz)művészetet sajnos kevéssé ismerem, ezért nehezen tudnám bármihez hasonlítani a látottakat, csak annyit tudok, hogy radikális hatást keltett bennem. Két művész lépett a színpadra ezen az estén, ők lettek vezetőim a különleges, lélekgyötrő utazáson.

Az első táncos, Kae Ishimoto “Átváltozott lány” című szólóprodukciójával lépett elénk. Yukio Waguri koreográfiájában ez a sokarcú porcelánbaba a címben is megjelenő, a butoh-ban igencsak népszerű transzformáció témakörét boncolgatja. Változatos háttérzenék hangzanak el, többnyire klasszikus darabokból, és a lány valóban átváltozik, először a tradicionális nőalak jelenik meg, mozdulataiban, viselkedésében, gesztusaiban az archetipikus nő éled fel. Aztán sötétség, ruhacsere és máris egy másik világban vagyunk, ahol a fiatal, szenvedélyes lány tombol az elektronikus zene lüktetésére, levetkőzi és elutasítja a decens hölgyet önmagában. Provokál és elvarázsol. Aztán ismét sötétség jön és a felderengő fényben újabb szerepek születnek: szörnybaba, öregasszony és álmodozó viráglélek. Amikor a mitológiai szörny “álarcát ölti”, belém fagy a lélegzet. A halál kicsit túljátszott, de talán így érvényesül igazán a testlét utáni megnyilvánulás, a sejtelmesen áttetsző, fizikai formáját elhagyó szellemlény, akinek a létezés utáni fájdalma úgy sír át élet és halál között, hogy lüktető szívet látok az üres mellben és forrón felbugyogó vért a mellkast markoló ujjak közé, pedig csak szelíd-hűvös fénypászmák folynak végig a ruharedők között. Azt hittem, hallucinálok, mert láttam az elmúló életet egy törött porcelánbabában. Aztán eszmélés következik, mert a végső sötétség után már csak a felengedés jön és a búcsú. Ha ez nem katarzis, akkor semmi. Láttam azt, ami nincs, éreztem azt, amit nem érezhettem volna emberi számítás szerint. Kae Ishimoto mosolyog, a feszültség és a merev koncentráció is enged, fut néhány kört a színpadon és integet, mintha megint átváltozna, most épp gondtalan iskolás lánnyá.

Ko Murobushi

Átalakítás következik a színpadon és az Átváltozott lány díszletéül szolgáló kifeszített ruhadarab helyét átveszi egy hatalmas, a játszótérbe lógatott fémlemez. Ko Murobushi, a stílusalapító Tatsumi Hijikata tanítványa és követője érkezik [quick silver] című darabjával. Nehéz szavakat találni, ez a humán képességek határait feszegető test egy mozgó, ezüst szobor, az emberré vált gép vagy géppé vált ember mezsgyéjén mozgó gyönyörű szörnyszülött. Először még, amikor fekete szövet fedi és fején kötés, szürkének, halottnak, de emberszerűnek tűnik. Ám amikor lekerül a ruha, feltárul a tökéletes művészi produktummá csiszolt izmok és inak, csontok és ízületek rendszere. Az előadás innentől absztrakt és megfoghatatlan. Eltávolodik az individuumtól. Szinte már nem is klasszikus értelemben vett hős, sőt, megszűnik embernek lenni. Egy állandóan formálódó, mozduló és vergődve létező “valamivé” válik. Baljós zajban küzd a vonzás hatalma, a gravitáció ellen, néha felmordul vagy elesik. Aztán mégis érzelmeket kommunikál, szívszorító, ahogy tehetetlenségében, a düh erejét változtatja hanggá és mozdulattá, ahogyan a fényes fémlemezt üti és hajtogatja, keserű-kilátástalan harcot folytatva a benne felsejlő fals tükörikrével. A lemez rezonál, és a hangja hasít. Csak a fények maradnak, morgás és zaj, izmok és inak, megfeszített, végletekig hajtott törekvés a földtől való elemelkedés felé, de hiába. Ebbe a törekvésbe sűrűsödik minden, az univerzum középpontja lesz a robbanásig feszült, formátlan és formálódó test. Talán fel is robban… Nem próbáltam meg értelmezni a látottakat, hagytam, hogy a hatások a szabad asszociációk lazán fűzött láncolatán keresztül vezessenek, elvesztem és feloldódtam. Amikor eszméltem, Ko Murobushi izzadtan és fáradtan már a sokadik visszatapsolás után búcsúzott, számomra érthetetlen japán szavakkal. Jól csak versben tudnám elmondani, amit éreztem, vagy zenével, ha értenék a zeneszerzéshez.

Nem tudom, mikor lesz újra lehetősége a magyar közönségnek találkozni a butoh mestereivel, mindenesetre elmondhatatlanul hálás vagyok a Merlinnek, Batarita főszervezőnek és az Érintéspont Művészeti Alapítványnak, hogy esélyem volt megtapasztani ezt a csodát. Biztató jel egyébként, hogy a fesztivált kétévente tervezik megszervezni, tehát a folytatás elméletben biztos.

Itt van Japán! fesztivál (ízelítő)