Nem szeretem a sznobszínházakat, ahol a színházi esemény lényege, hogy a látogató elmondhatja magáról, ott voltam, láttam, ez is megvolt. Ki van pipálva a magaskultúra, a drága öltönynek, az elegáns estélyinek nem kell a szekrényben porosodnia. Mindig közelebb álltak a szívemhez a kísérleti produkciók, a frissebb, kliséktől szabadabb, underground előadások, amik így vagy úgy a klasszikus színjátszás határait feszegették. Ha el is mentem egy nagynevű színházba, általában a szerző és a mű miatt tettem, sok újdonságot és érdekességet nem vártam a színpadra állítótól, holott valahol ez volna a színjátszás lényege. Szerencsére vannak olyan kezdeményezések, amelyek teret biztosítanak a formabontó, közhelyekkel szakító próbálkozásoknak is.
A Bárka Színház igazgatója, Alföldi Róbert nagyon nemes célt tűzött ki maga elé, amikor kicsit több mint másfél éve átvette a józsefvárosi kulturális élet egyik központjának vezetését. Alföldi tagadhatatlanul nemzedékének egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb színházi embere. Elmondása szerint arra vállalkozott, hogy a Bárkából „népszínházat” faragjon. Népszínházat, mint egy olyan nyitott és befogadó műhelyt, amely egyaránt műsorára tűz külföldi és magyar, népszerű és közkedvelt, de új, vagy még be nem járatott darabokat is. Olyan színházat kíván létrehozni, ahol bárki megtalálhatja az őt megszólító, számára tartalommal bíró produkciót. Ars poeticája része a friss, újszerű forma és hang, a bátor kísérletezés.
Ha valaki belép a Bárkába, a fedélzeten fiatal és fiatalos, segítőkész “legénység” fogadja. Maga az épület kívül és belül is szépen, hangulatosan kialakított, felújított teret biztosít az előadások számára. A Bárka szellemében és fizikai megnyilvánulásában is egy olyan lehetőséget hordoz, ami alkalmat biztosít a mindennapokból való kiszakadásra, egy viharos vagy épp zavartalan utazásra a tengeren, ahová Thaleia kísér minket.
Alexandr Nyikolajevics Osztrovszkij, orosz drámaíró művét, A vihar-t a nagyon fiatal és nagyon tehetséges színész-rendező, Balázs Zoltán (fontosabb rendezései: Genet – Négerek, Hölderlin – Empedoklész, Maeterlinck – Pelléas és Melisande) álmodta színpadra. Az általa feldolgozott témák alapján egyértelmű, hogy a kívülállók, mások által meg nem értettek, a különlegesek sorsa érdekli. A darab egyébként a Maladype színház (Balázs Zoltán alternatív társulata) és a Bárka koprodukciójában került bemutatásra. A vihar Osztrovszkij talán legfontosabb műve. Egyaránt merít a folklórból, hiedelmekből, a klasszikus orosz drámából és a vidéki Oroszország mindennapjaiból. A vihar egy orosz kisvárosban játszódik, ahol a tradíciók, az ostobaság és a félelmek láncai alatt vergődő helybéliek alaposan megkeserítik egymás életét.
Elsőként itt van mindjárt a szörnyű matróna, a gazdag kereskedőasszony, aki konzervatív értékrendjével és zsarnoki természetével teszi pokollá lánya, fia és annak fiatal, gyönyörű felesége életét. A kisváros álmodozó, viráglelkű lakosaira, a fiatal kereskedőnére, a jóságos feltalálóra vagy a nehéz természetű nagybátyja uralma elől menekülő városi ifjúra nehéz sors vár.
A darab cselekménye középpontjában Katyerina, a fiatal feleség szenvedélyes, szomorú szerelme áll. Anyja és kötelezettségei elől részegségbe menekülő, de többé-kevésbé tisztességes és jóérzésű férje helyett az álmodozó-érzékeny lány halálosan beleszeret egy másik férfibe. Sokáig küzd benne a házastársi hűség, az erkölcs, a férje iránti lojalitás a vággyal, az őrületig, önpusztításig fokozódó szenvedéllyel. Az igazi vihar – amire egyébként a városban mindig feltűnő, vallási fanatikus zarándokasszony, a Bakos Éva bátor alakításában megjelenő, ostort csattogtató Fjoklusa is minduntalan figyelmezteti a helyieket – Katyerina lelkében játszódik le. A fiatalasszonyban, aki szereti ugyan férjét, de a mindent felemésztő vágyakozás, a valóban halálos szerelem kitaszítja őt a vihar kapujába, ahol már nincs és nem is számít a megbocsátás.
Nem egészen azt kaptam a darabtól, amit vártam. Jobban érdekelt volna a hit és a tudás konfliktusa, a hiedelmek és a valóság provinciális összeütközése, a vihartól való vallásos félelem, mint egy szomorú szerelmes magányos tragédiája, ami nem is vet akkora hullámot, mint elvárható lenne. Az egyetlen szereplő, aki valamelyest képviseli a józan megfontolást a megkövült ostobasággal szemben, a Kálid Artúr által megformált feltaláló, Kuligin. Ő inti a helybélieket elfogadóbb és racionálisabb gondolkodásra, kevés sikerrel. Nagyon izgalmas és hálás feladat még a szörnyeteg kereskedőasszony, Marfa Ignatyevna Kabanova szerepe, amely Varjú Olga által kel életre. Az ő (és vele az egész város) gonosz és hazug viselkedése a vihar igazi oka. Tompos Kátya Katyerinája nagyon erős, ihletett alakítás, torokszorítóan gyönyörű, katartikus átlényegülés, főként a tragédia csendes-szépséges pillanataiban, amikor éteri hangon énekelve lóg ég és föld, élet s halál között.
Ami igazán tetszett Balázs Zoltán munkájában, az a színpadképek “megrajzolása” volt. Itt egyrészt a statikus díszlet tablóképszerű hátterét érdemes megemlíteni, másrészt a fényeket. A világosítók teljesjogú szereplői voltak az előadásnak. A fényírók folyamatosan belakták a tereket, színekkel, világossággal és árnyékokkal festették át az egyébként nagyon minimális díszletet. Az érzelmeket sokszor nem maguk a szereplők “játszották el” a filmszerű előadásban, hanem a kiválóan válogatott (Leos Janácek operájából származó) dalbetétek nyomatékosították. Ezek erősítették fel azt a sejtelmes-baljóslatú hangulatot is, ami az egész darabot belengte. Valahol érezhettük, hogy a gonosz, rosszindulatú erők formálódnak fellegekké, belőlük születik a villám és mennydörgés, ami elmossa, elpusztítja azt, amire irigy: a szépséget és az érzelmeket. Kuligin mondja, hogy “a vihar csak elektromosság”, nem isten büntetése, de az előadás végén ebben már egyáltalán nem lehetünk biztosak.
Linkek: