Az ikonikus karakter története a 19. század elején kezdődött, mikor egy alig tizenkilenc éves fruska írt egy sztorit egy bizonyos orvosról és az ő emberszörnyéről. Azóta a Frankenstein név olyan kulturális origóvá vált, amit garantáltan mindenki ismer, aki írójáról, Mary Shelleyről és Percy Bysshe Shelley angol költőhöz fűződő kalandos viszonyáról még sosem hallott.

Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című gótikus horrorja még most, kétszáz évvel később sem hagyja nyugodni az emberek fantáziáját. Manapság pedig, amikor a tudomány fejlődése a beláthatatlan határát súrolja, és az emberi élet megteremtése egyre kevésbé hat fikciónak, kérdései erkölcsi határokról és orvosi etikáról talán még aktuálisabbak.

A londoni National Theater Frankensteinjének koncepciója a shelley-i alapokhoz fordul vissza, névtelen Teremtménye pedig esendőbb és emberibb, mint valaha. Mert a Teremtmény eredendően nem volt gonosz, nem volt otrombán mozgó, beszédre, gondolkodásra képtelen gépszerű lény, ez a kép bennünk csak a tucathorrorok és harmadrangú ponyvák adaptációit követően alakult ki. A brit színpadi feldolgozást megálmodó Nick Dear író és az Oscar-díjas Danny Boyle rendező (Trainspotting, Gettómilliomos, 127 óra) egy olyan Teremtményt gyúrt meg, aki beszél és érez; olyat, aki intelligens.

A darab elképzelésének magva pedig két színész, akik estéről estére váltogatják a két fő karakter, Victor Frankenstein és a Teremtmény szerepét, akik képesek arra, hogy napról napra a másik bőrébe bújjanak. A választás Johnny Lee Millerre (a Trainspotting Beteg Fiúja) és Benedict Cumberbatchre (a BBC Sherlock sorozatának címszereplője) esett, ez a szerepváltogatás pedig épp elég jó indok arra, hogy a darab mindkét variációjára megváltsd a jegyed.

Furcsa dolog ez az egész: nem mozi, de nem is színház, viszont a katarzis így, a rengeteg kamerának, és a tökéletes felvételeknek hála, amelyeken a színészek arcizmának legapróbb rezdüléseit is láthatod, garantált. Danny Boyle Frankensteinjét nem azért kell megnézni, mert a Teremtmény 20 percig majdnem teljesen meztelen a színpadon. Ezt a Frankensteint azért kell megnézni, mert intellektuálisan a padlóra küld.

Talán az egyik legmaradandóbb jelenet: a Teremtmény John Milton angol költő Az elveszett paradicsom című művéből idéz. “That’s… Paradise Lost. You’ve read Paradise Lost?” – fordul hozzá Frankenstein. “I liked it” – feleli a Teremtmény, és talán épp ez az a pont, ahol Frankenstein rádöbben, valójában mit is alkotott. Nemcsak egy működő, jól funkcionáló embergépet, hanem egy érző lényt, aki igazából csak arra a szeretetre vágyik, amit nem kap meg majd soha. Az elveszett paradicsom Ádámja, akit apja eltaszított és hiába küzd elismeréséért, pedig “egy jó ember megérdemelte volna”.

Az előadás trailere

Nehéz erről az előadásról koherens gondolatokat megformálni, látni kell. Látni kell Cumberbatch zsenialitását, ahogy Teremtményként járni, élni tanul, látni kell az egyébként minimalista díszlet felvillanó ezer villanykörtéjét a színpad felett, hallani kell a remek zeneválasztást, érezni a libabőrt a karodon. Látni így, felvételről, ha már másképp nem lehet.

Előadások az Urániában:

• 2012. október 22. 19:00 (Benedict Cumberbatch – Victor Frankenstein, Jonny Lee Miller -Teremtmény)
• 2012. október 29. 19:00 (Benedict Cumberbatch – Teremtmény, Jonny Lee Miller – Victor Frankenstein)