Adott hat fiatal, hat különböző bélyeggel a lelkükön. És adott egy fénysáv, amibe mindenki azt lát bele, amit akar: a rémálmait, önmagát és vágyait. Kicsit Tóth Árpádot idéző szituáció, ahogy a sok érzékszervi érzékelés mixelődik, de ez nem a Nyugat aranykora, hanem napjaink valósága, itt, a Ferencváros közepén, a harmadik évezred elején, akármelyikünk életében. (Tünet Együttes – Nincs ott semmi, a Trafóban.)
Mindegyik szereplőnk archetipikus karakter, mind-mind más jellem, ahogy az lenni szokott a valóságban is – a szédült szkizofrén lánytól az önszerelem csapdájában leledző fiúig mindenféle jellem megfordul itt. A táncosok magukat adják, és szívvel-lélekkel dolgoznak a karaktereken. Ők is a boldogságot keresik, mint akármelyikünk, vagy csak az elfogadhatóság érzését az életünkre nézve. Vagy legalább az elégedettséget.
Bár ugyanazt látják, jellemükből fakadóan mindenki másként éli meg a fénysáv feltűnését – önnön lelkük tükröződését. Van, aki retteg, van, aki játszik vele, van, aki magát látja bele, és nárcisztikusan csókolgatja a talajt, van, aki megpróbálja elvenni mástól, és van, aki meghal vele együtt. Épp ezért sose érthetik meg egymást, és a közös játék ezért válhat véres küzdelemmé a másik legyőzésére, vagy épp szerelmes civódásból halálos veszekedéssé.
Mindegyik konfliktusban ott rejlik a teljes és totális megsemmisülés lehetősége. Mindez persze csak a nap felében kísért, hiszen az álom analógiája valamelyest a halálnak. De hogy pontosan hol kezdődik az álom, és hol ér véget a valóság, már lassan maga a táncos se tudja.
Finom humorral és mély emberi érzésekkel átitatott alakítást sikerült nyújtaniuk a szereplőknek, nemcsak technikailag volt tökéletes a produkció. A fény és árnyék, és a fény mint árnyék ötlete zseniális, kivitelezése hibátlan. A talaj tükörként való használata az embert önmagával való kontaktusra teszi lehetővé, és finom, minden erőt és lendületet kihasználó technikával (Limón) még látványosabbá és átélhetőbbé teszi a darabot.
Bár látványos, mégis letisztult formák és gondolatok jellemzik az egész darabot, a mindennapi léthez és napjaink valóságához ugyanúgy köthető, mint a művek befogadásához, és Ingardenhez, a művészi produktumok különféle értelmezéséhez.
Az ösztönsíkon megjelenő vágyak és mozdulatok alatt a szereplők fehérneműben táncolnak, akár az álomtalan alvás és halál párhuzamánál. A tudattalan mozdulatoknál végig csukott szemmel táncolnak, ami néha riasztó, néha szórakoztató, legtöbbször azonban csak a vakon tapogatózás szintjéig jut el. Mintha az a bizonyos sötét szoba volna az élet, a csukott szemmel tapogatózás pedig a létezés maga.
A végszó pedig az ellentétes irányú együttmozgás, azaz a játékos és örömteli kontakttáncból öldöklő harccá és egymástól elidegenítő gyilkos dühhé válik a létezés, aminek egyetlen kiútja és újabb kudarca egyúttal a magány. Akár az életben. És itt visszatértünk a kezdetekhez, zenében és színpadképben egyaránt. Bár a végkicsengés majdhogynem tragikus, az óra megintcsak körbejárt, és kerek egésszé áll össze a darab, eljutunk az alfától az omegáig, ami önmagában is majdnem katartikus élmény.
Linkek: