— Színház

— 2011. September 1. 09:19

— Írta: Nagy Nikoletta Anna

"Sosem kellett megalkudnom" – beszélgetés Balázs Zoltánnal

Balázs Zoltán idén ünnepli társulatának, a Maladype-nek tízéves fennállását. Dante Isteni Színjátékának színpadra állításával, egyhetes novemberi programsorozattal és a Maladype Színház tíz évét bemutató kiadvánnyal emlékeznek meg a jubileumról. A társulat vezetője két fesztivál között szorított bő másfél órát arra, hogy az ünnep apropóján beszélgessünk munkamódszeréről, a tíz év tapasztalatairól és élményeiről.

Kultblog: Beszéljünk először a fesztiválokról. Hogyan készültök a társulattal a külföldi fellépésekre?

Balázs Zoltán: Mivel állandó játszóhelyeinken kívül (Maladype Bázis, Thália, Trafó) tudatosan keressük a nem színházi terek adta váratlan lehetőségeket is, ezért nyolc darabos repertoárunk folyamatosan mozgásban van. A Maladype színészei fizikális felkészültségük mellett nagy hangsúlyt fektetnek mentális kondíciójuk fejlesztésére is, hiszen színpadi jelenlétük nem lehet csupán ösztönös vagy intuitív reflexeik függvénye. Az agyat ugyanúgy tréningeztetni kell, mint a különböző érzékszerveket vagy a gyors észlelés és a megosztott figyelem képességét. Ez a fajta kondicionálás a Maladypében egész évadon át zajlik, így a különböző fesztiválok számunkra ugyanolyan terepeit jelentik az önkifejezésnek, a kockázatos és önfeledt játéknak, mint az itthoni közeg. Számos meghívásunknak és rendszeres külföldi jelenlétünknek köszönhetően színészeink egyre könnyedebben és természetesebben léteznek a fesztiválokon való megmérettetés nem mindennapi helyzeteiben.

Van különbség a magyar és külföldi nézők között?

Természetesen. A magyar nézők elsősorban előadásaink verbális részébe kapaszkodnak. Külföldön azonban a színészek és a nézők közti metakommunikáció jelentősége felerősödik. A Maladype színészeinek egészen másfajta kihívást jelent az, ha olyan nézőkhöz kell szólniuk, akik egyáltalán nem értik mindazt, amiről ők, magyar színészek, saját anyanyelvükön beszélnek. Ilyenkor nem igazán segít sem a feliratozás, sem a szinkrontolmács, csakis az erőteljes és egyértelmű színészi megoldás. A színész feladata, hogy tehetségével, helyzetfelismerő és -megoldó képességével áthidalja és uralja ezt a helyzetet. Ezért fontos, hogy színészeink meg tudják ragadni a pillanatot, ne féljenek a változástól és hagyják szétterülni önmagukban és a nézőkben a spontán felfedezés közös élményét.

Mennyire vevő a magyar közönség az interaktív színházra?

Szerintem nagyon is. Ehhez persze arra van szükség, hogy ne legyünk a nézőkkel agresszívek és feleslegesen konfrontatívak az “interaktivitás” nevében, ne fröcsköljük le őket ketchuppal és ne gyalázzuk meg emberi mivoltukat mindenáron a “megnemértett” magas művészet nevében. Mi a személyes és nyílt kommunikációt tartjuk a legfontosabbnak és azokat az egyedi érzelmi és gondolati impulzusokat, melyek egy adott térben és pillanatban egy adott témán keresztül teszik észrevétlenül érdekeltté a nézőt a színész munkájában. Ilyen a Leonce és Léna című előadásunk, a Tojáséj, az Übü király és a Lorenzaccio is.


Fotók: Szentpéteri Roland

A Bárkától könnyű volt az elválás?

Igen, azt hiszem könnyű. Túl hosszú időt töltöttünk ott. Én színészként és rendezőként is tagja voltam a Bárkának, de mindvégig kettős életet éltem. A saját csapat, a Maladype, teljesen más tempóban létezett és dolgozott, mint a Bárka társulata. Más fordulatszámon pörögtünk, és nagy szerencsénk volt, hogy a Krétakör feloszlása után, a Thália akkori vezetői, Megyeri László és Meczner János odahívtak minket játszani. Mindeközben kialakítottuk saját játszóhelyünket is, a Mikszáth téren, ahol mai napig játsszuk lakásszínházi környezetben repertoárunk néhány jelentős darabját (Übü király, Lorenzaccio, Figaro házassága).

Szereted ezt a környezetet?

Nagyon! Öröm ide bejönni, mert árad belőle az élet.

A Bárkától való elválás bizonyos emberektől való elválást is jelentette. Ez nem fájt?

Nem elveszítettük, csak elengedtük egymást. Új szakaszba ért az életünk. A Maladype haladt a maga útján, a színészek pedig, rövidebb vagy hosszabb távon, a tudásukat és a tehetségüket kölcsönözték hozzá. Mindenkinek megvolt a saját maga ideje. A változás fontos és természetes egy színház életében. Mindenki fél tőle, de változás nélkül egy társulat nem lenne fejlődőképes.

Te nem félsz?

Szeretem és kívánom a változást. Ez a színház lételeme, így az enyém is.

A Pokollal kezdted a társulatod jubileumának ünneplését. Ez a te szellemi utadnak egy fontos állomása. Miért nem te ülsz ott Dante helyén az előadásban?

Sokan feltették már ezt a kérdést. Rólam szól, valóban, de két oka is van, hogy nem én közvetítem Dante gondolatait a Pokolba vezető úton. Az egyik az, hogy nem szeretném elveszíteni a Maladype színészeivel szembeni objektivitásomat; szeretnék tisztességes és elfogulatlan lenni munkájuk megítélésében, és úgy vélem, hogyha színészként parádéznék velük a saját rendezésemben, ezt már nem tudnám velük szemben teljesíteni. Úgy gondolom, hogy egy soron következő munkában rendezőként már nem tudnék kellő távolságot tartani tőlük. A másik és talán fontosabb ok, hogy a jelenlegi társulatban olyan játszótársaim vannak, akik hozzám hasonlóan, tudnak és mernek is kockázatot vállalni a közös munka során. Személyükben megtaláltam a partnereimet.

Annyira jó ez most így?

Igen. Megbízom bennük. Jó érzéssel tölt el, hogy esténként a kezükbe tehetem a sikeres előadáshoz szükséges lehetőségeket és eszközöket. Ehhez arra van szükség, hogy pontosan és alaposan lefektessük az adott előadásra vonatkozó szabályokat, megrajzoljuk annak a világnak a kontúrját, amin belül ők bárhol és bármikor, szabadon mozoghatnak.

Mennyire van egyébként demokrácia a társulaton belül?

Amennyire a színház egyébként demokratikus intézmény…

Használhatják a saját ötleteiket?

Hogyne, sőt! Mégsem szeretném ki- vagy elhasználni a Maladype színészeinek kreatív energiáit “kísérletezgetés” ürügyén. Terelni, vezetni és segíteni szeretném őket. A figyelmemmel, munkájukra való “rátapadásommal” biztonságot adni, ugyanakkor arra buzdítani őket, hogy ezt a biztonságot merjék saját maguk lerombolni. A “lepj meg” fogalmának erősítése egy kötött rendszeren belül komoly feladat mindannyiunk számára.

Amikor rátaláltál a színészeidre, az volt a legfontosabb, hogy tudjanak így alkotni veled?

A megfelelő alapképességek számítanak, ez a fontos. Alakítható és fejlődőképes színészanyagot kerestem.

Amikor kívülről nézed őket, mennyire érzed, hogy megvalósítják azt, amit te akartál? Különösen most a Dante: Pokolra gondolok.

Nem az a fontos, hogy megvalósítsák, hanem az, hogy törekedjenek rá. Mindig voltak és lesznek olyan témák, amik számomra fontosak, és amikkel előbb vagy utóbb fontos, hogy elszámoljak. Dante esetében az a legfontosabb, hogy ne váljak a saját magam árulójává, ne legyek önmagam Júdása. Sokan voltak, akik forradalmárként ágáltak, radikálisnak tűnő gondolatok ordítoztak, és mégis kövületeivé váltak annak a rendszernek, amelyet korábban megdönteni akartak. El akarom ezt kerülni. Dante segíthet nekem. A Pokol mélyén, hatvanévesen, Luciferrel való találkozásomkor nem szeretnék jégbe fagyva visszanézni arra, amit most csináltam.

Amikor készültetek az előadásra a társulattal, néztetek filmeket, képeket, hallgattatok zenéket, ami a pokol hangulatát megidézte, ami segített az alkotói folyamatban?

A tájékozottság, az apró részletek megértése a nagy egész szempontjából fontos és elengedhetetlen, de a feldolgozás és az újrafogalmazás, talán ennél is lényegesebb. Dantét odalent/odabent rengeteg olyan benyomás éri, aminek hatására gyökeresen megváltozik, de visszatérte után nemcsak el kell fogadnia megváltozott önmagát, hanem újra kell élnie is.

Nagyon intenzív az előadás, nagy fegyelmezettség kell ahhoz, hogy pillanatok alatt megváltozik minden, jelen kell lenni a pillanatban. Hogyan tudtátok ezt megoldani a civil résztvevőkkel?

Tiszta, határozott koncepció a rendező és az alkotótársak részéről; odaadó, eltökélt és fegyelmezett munka a színészek és a civil résztvevők részéről.

A Dante-darabban egyszerre használtad Babits szövegét és Nádasdy Ádám friss fordítását, Ladányi Andrea (Vergilius) szájába adva a Babitstól idézett részleteket. Miért választottad ezt a megoldást?

Vergilius a tudás, az értékes múlt, őhozzá archaikus, veretes szöveg illik. Ez Babits Mihály. Vergiliust, a vezetőt egy olyan személyiségnek kellett megfogalmaznia, aki hiteles, aki bízik a kimondott szó erejében és nem tolakszik a gondolat nyilvánvalósága elé, ellenben képes mögé állni, közölni és felmutatni. Ritka képesség és tudás. Ez Ladányi Andrea. Nagy boldogság vele dolgozni.

Beszélj, kérlek arról a katartikus jelenetről, amikor a jégbe fagyott Lucifer dédelgeti az ő Júdását.

Ebben a jelenetben mindkét szereplő én vagyok, ahogy Dante is mindkét szereplő, sőt minden szereplő. Az ölelő és az eltaszító, Júdás és Lucifer. Én (vagy te) vagyok Dante is, profán és szent között vergődve. A választás a mienk, a személyes felelősség. Homokba rajzolunk egy mandalát, majd elsöpörjük. Ez a gesztus hiányzik az életünkből és a művészetből; a nagyvonalúság.

Mi az, ami még inspirál?

Az álmaim. Folyamatosan álmodom és szinte minden álmomra emlékszem. Nagyon jó a memóriám, ezért nem okoz különösebb gondot felidézni őket…

Általában sikerült megvalósítani a koncepciókat, az álmokat?

Azt hiszem igen. Eddigi pályám során sosem kellett megalkudnom. Nem kellett olyan színésszel dolgoznom, akivel nem akartam és nem kellett olyan darabot rendeznem, amit nem én választottam. Ez luxus helyzetnek számit, tudom, de azt gondolom, hogy indulásomkor minden eldőlt.

Nem fáraszt társulatvezetőként, hogy a rendezés mellett te vagy az arc, a kéz, a szív, ennek minden jó és rossz következményével?

Nehéz, de nem fáraszt, mert idővel beletanultam és mára már természetes. Sok örömöm is van benne. A társulat tagjai a munkatársaim és egyben barátaim is. Ez így jó. A tudatos, célirányos munkát ötvözni próbáljuk a megengedő, laza, és játékos gondolkodással.

Mikor döntötted el, hogy színházzal akarsz foglalkozni?

Nem akartam színházzal foglalkozni. Az élet terelgetett a színház felé, ő döntött helyettem. Remélem, hogy jól…

A 17-18 éves önmagad most mit szólna hozzád, így 33 évesen?

A 17 vagy 18 éves “gonosz” énem semmit sem változott. Mindig azon törtem a fejem, hogy miként mozdíthatnám ki a környezetemben lévő embereket megszokott közegükből. Most is ezt teszem, csak legális keretek között…