Múlt héten elnéztem a dátumot, és pontosan akkor volt Nádler István “…függőleges…” című kiállításának megnyitója, amikor én épp bent ültem az egyetemen, órán. Erről ugyan lecsúsztam, de hamar sikerült túllenni a kezdeti hajtépésen, és amint lehetett, bepótoltam az elmaradást. A magyarországi absztrakt festészet – meg úgy általában a hazai képzőművészet – egyik legfontosabb és legkiemelkedőbb egyéniségének kiállítása már most az év nagy dobása. Irány tehát a Ludwig Múzeum, egy kis virtuális ajánló erejéig!
Nádler az 1960-as évek végétől vált a hazai kortárs képzőművészet jelentős figurájává. Eleinte a hard-edge stílus képviselője volt, majd az elkövetkező évtizedekben – főleg a ’90-es évektől – fokozatosan áttért a keleti filozófiák, zenék hatása alatt készült, inkább lírai megoldások, festészeti gesztusok megragadására. A korábbi munkáit meghatározó geometrizáló formák eltűntek, helyettük a széles ecsettel létrehozott egyszerű, ám mégis lendületes, sodró erejű felületek kaptak főszerepet.
A kiállítás a 2001-től mostanáig tartó időszak legjelentősebb alkotásait mutatja be. Az elmúlt hét évben történt jelentős változások jól nyomonkövethetők a munkák láttán, és természetesen ehhez hozzátartozik az is, hogy az idei képek kivétel nélkül erre a kiállításra készültek – ismerve a kiállítóterek adottságait, a festmények egyfajta “párbeszédbe” kerültek egymással, de erre később visszatérek.
Nádler 2003-ban Zugban, majd egy évvel később Berlinben élt hosszabb ideig. Ekkor munkáiról eltűntek a színek, koromfekete festményein – amelyeken néha-néha bukkannak csak fel vékony fehér sávok, vagy apróbb négyzetek – azonban megmaradt az a lendület és technika, ami a korábbi, színesebb munkákat is jellemezte, így nem veszett el az intenzitás. A széles ecsetvonások, valamint a vásznak feketesége rideg eleganciát sugároznak, s az összkép mégis valami szenvedélyes, érzékeny belső világot sejtet. A festmények különleges sajátosságaik miatt csak megfelelő fényviszonyok mellett nyújtanak tökéletes élményt, köszönhetően a felületi “játékoknak”, melyeket az ecsetvonások néha egyenes, néha kanyargó iránya határoz meg.
Ha már szóba került az irány: nem véletlen a kiállítás címe sem. Nádler új képein a függőlegesség, a fentről lefelé, illetve lentről felfelé húzott sávok a meghatározóak. Az ember tekintetét akarva-akaratlanul vezetik ezek a vonalak. Ilyenkor feltesszük a kérdést: vajon honnan erednek, és merre tartanak ezek? Korábban említettem a festmények közti “párbeszédet” is. 2005-től kezdtek újra megjelenni a színek a vásznakon. Eleinte csak színes alapon fekete (néha szürke) gesztusokat láthattunk, azonban a 2008-as alkotásokról már teljesen eltűnt a fekete, és rikító, erőteljes színek (piros, narancs, zöld, lila, citromsárga, rózsaszín) uralják a képeket. Utoljára a 2007-ben elhunyt Néray Katalin (a LUMÚ egykori igazgatója) emlékére készült képén láthattunk nagy fekete felületet.
A tárlat megkomponálásának – legyen szó akár a falakon egymással szembe, illetve egymás mellé helyezett képekről, vagy a kiállítás menetéről – segítségével egyből szembetűnőek a fekete és színes képek közti átfedések, reflektálások. A már-már szemet is bántó, vakító színek egyfajta választ adnak a korábbi alkotások komorságára. Maga Nádler saját elmondása szerint eleinte nem örült az éles váltásnak. Úgy vélte, a feketétől való megszabadulás inkább negatív, s egy szinttel lejjebb lépésnek tartotta a színkavalkádot. Ezzel azonban a folyamatos munka alatt megbékélt, a színek megjelenését a feketéből való “kibontásként” értelmezte, mely folyamán a tónusok segítségével fokozatosan juthat el a fehér szín/fény felé.
Ha szeretnéd a kiállítást az alkotóval közösen, és annak interpretálásával átélni, ezt megteheted április 26-án, május 10-én és 24-én, amikor Nádler István tart tárlatvezetést saját kiállításán.
Hely:
Ludwig Múzeum, Művészetek Palotája
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Idő:
2008. április 11. – június 1.