Már régóta érik bennem, hogy klaviatúra-hegyre tűzzem az elmúlt év során felfutó 3D-trendet, de nem számítottam rá, hogy a legjobb alkalom a Szépművészeti Múzeum egy rövid, ideiglenes tárlatával, a Warhol 3D-vel jön el. Technológia és művészet összecsapását megtekintve vált egyértelművé, hogy előbbi az utóbbi álarcában igyekszik a mindent kizáró trend lenni – habár fegyverzete elég kevés a valódi győzelemhez.
Meglepően kevés embert érdekelt egy nagyon frekventált időszakban (vasárnap ebédidő után kevéssel) a Szépművészeti Múzeum, amit a “szénné nézett” állandó tárlatok még talán meg is magyaráznának, de a gigantikus molinóval hirdetett Warhol 3D tárlat több embert ígért. Bár a művész pop artja az irányzat neve ellenére még napjainkban is a művelt középosztályban és a felső tízezerben kelt bizsergést, és Andy a Velvet Undergroundnak köszönhetően még szélesebb körben vált ismertté, valójában egy Andy Warhol kiállítás még manapság is rétegszórakozás. Aligha hiszem, hogy az idei, Degast, Picassót és társaikat bemutató tárlat gigantikus nézőszámát azért nem sikerült élőben tapasztalnunk, mert első két nap mindenki csekkolt már, de talán jobb is volt így, tolakodás nélkül bejutni a 30 Samsung tévé közé, amelyek a Warhol 3D enteriőrjének 90%-át jelentették.
A maradék 10%-ot pár jelentéktelen hangulatfényt adó lámpa, két függő molinó és pár hangszóró jelentette, amelyből rendszerint a Velvet Underground Nicojának, khm, ércesen nőies hangja igyekezett visszalökni minket feelingben 20-30 évvel – fejből a Run Run Runra, a Femme Fatale-ra és a Venus In Fursre tudok visszaemlékezni. De még ez kellemes fahang se tudta elhessegetni a szörnyű hiányérzetet, amelyet az összkép nyújtott. A Warhol 3D aligha volt több, mint egy már visszatérésekor üres trend prezentációja. Megacégek igyekeznek minket meggyőzni arról, hogy itt az idő, elért a technológiai fejlettség arra, hogy a már az ’50-es években elindult, majd a ’80-as években rebootolt 3D mozgókép egy valós second reality-lehetőség, egy párhuzamos valóság reprezentálhatósága. Olyan gyártók, mint napjaink legnagyobb LCD-panelgyártója, a Samsung vagy akár az LG és társai a Blu-Rayről (vagyis a hagyományos képminőség szintlépésről) lepattanva boldogan vették fel a fonalat, amelyet le se kellett tenniük egyik trendről a másikra ugorva.
A Samsung reklámok is ezt próbálják mutatni: íme a 3D, egy igazi, kézzelfogható párhuzamos valóság lehetősége. A valóság azonban nem csupán három dimenzióból áll, és ezt többek közt Warhol szomorúan lebegő banánja (a Velvet Underground & Nico lemez legendás borítója), szellemképes Mona Lisa-duettje és a szüntelenül megzavarodó 3D-szemüvegek reprezentálták, amely folyton ki-be kapcsoltak, ahogy éppen kiértünk a tévék által sugárzott jeltávolságból. Utóbbi különösen idegesítő volt, mert megesett, hogy kifejezetten a panel előtt bámulva is azt vártam másodperceken keresztül, mikor kapcsol már be a cucc. A 20-30 perc alatt körbejárható, egyetlen négyszögalapú teremben elhelyezett tárlat így már féltávon kifulladni látszott. Az árkádos rész sötétebb területein levő képek ugyan érezhetően jobban működtek, de ezek is legfeljebb érdekességek, semmint a second reality diadalmas ikonjai voltak.
Warhol határozottan hitt az intermedialitásban, amelyre különösképp emlékeztetni vágyott az a kifüggesztett plakáton elhelyezett idézet tőle, miszerint “mindig is azt gyanítottam, hogy TV-t nézek, nem pedig egy életet élek”. Most mégis azt kell mondanom, hogy a 3D nem egy médium, csupán olyasvalami, amit a művészet, a szórakozás, az élmény radikálisan új szintjeként igyekeznek eladni. Valójában viszont semmivel sem nyújt több élményt, mint a vászon, amelyen a Campbell-féle konzerv eredetije küzd az idővel, még akkor sem, hogyha 7-8 milliméter “vastagságú” LCD-paneleken találkozhatunk reprodukciójával.