A Szépművészeti kőburkáról figyelő arckép, ez a beesett szempár furcsán ismerős, valahol, valamikor már láttuk. A hozzá tartozó nevet azonban feleannyian sem ismerik fele olyan jól, mint kellene. Szeptember végéig még van idő a pótlásra.
“Bodies have their own light which they consume to live; they burn, they are not lit from the outside.” – Egon Schiele
Az ember szinte elkezd hinni a Sorsban, abban a nagybetűsben, amelyről drága kötésű önsegítő könyvek írnak. Schiele élete a sorsszerűség hátborzongató iskolapéldája. Egy nehezen boldoguló fiatal művészről szól, aki gyakran halott anyákat, halott gyermekeket fest, vagy épp magát a Halált hívja táncra. Majd, mikor a várva várt siker eléri őt, terhes felesége meghal. Őt pedig néhány nap múlva követi a megfestője is, alig 28 évesen.
Az expresszionizmus Ausztria szecessziós virágálmába vágtatott bele a huszadik század elején, hol vadabbul, hol finoman. Korai alkotóinak legjelentősebbjei közé tartozik Schiele is tízévnyi aktív alkotói korszakának zsenialitásával. A múzeumban bemutatott képek többsége Bécsből érkezett: a Leopold Museum tekintélyes méretű Schiele-gyűjteményének több mint ötven darabja bontja meg a feketére festett falakat. A Szépművészeti Múzeumban most olyan művek mellett sétálhatunk el, mint a Halott anya, a Fekvő női akt, a Schiele íróasztala, vagy az Önarckép lampionvirággal. Ezeket Schiele által írt versek, prózatöredékek kísérik. Mellette fel-felvillan ez a szörnyű, gyönyörű kor is: Klimt, Kokoschka és más korabeli festők képei helyezik Schielét kontextusba, a kiállítás végén pedig egy, a művész életéről készített dokumentumfilm forog megállíthatatlanul.
A téma az ember a maga szemérmetlen törékenységében, tele sebekkel, meztelenül, elmúlófélben. “Minden életteljesen halott” – írta Schiele, és nyugodtan kinevezhetjük ezt a mondatot mottónak is. Mert itt minden bomlik, a finoman csipkézett hegyek éppúgy, mint az osztrák tájak ismerős házai. Vagy a Remeték tétován haladó férfipárja, akik közé önmagát és nagy példaképét, Gustav Klimtet festette bele. A kollekció második felében az aktok dominálnak. Modelljei tökéletlenek, nyoma sincs a meztelenség porcelánbőrű álomképeinek. Minden kitekert, minden nyersebb talán még annál is, ami a valós. Schiele képei semmiképp sem nevezhetőek szerethetőnek, káoszuk azonban valamiért megnyugtatja a modern szemet.
“Ezzel a jeggyel az általános gyűjtemény is ingyenesen látogatható, tudja, ha valami kevésbé nyomasztóra vágyik” – szólított meg az egyik kedves teremőr. Nyomasztónak ezt a kiállítást nem nevezném. Igen, virágos jókedve a képektől az embernek nem kerekedik, de a művészet célja nem is a szórakoztatás. Ezek a kicsavarodott testek a vásznakon valóban lángolnak, arcuk kivilágít a festék alól. Unott múzeumlátogatók lelkébe ragyogják ezt a riasztó, ódon szépséget, ezt a baljóslatú, gyönyörű bizonytalanságot egymásra gömbölyödő, törékeny vonalakban. Schiele modelljei megmozdulnak, újra élnek. Ezt a megmaradást pedig, ezt nevezik halhatatlanságnak.