Szeptember elején nyílt meg egy kissé talán elhallgatott, de annál lenyűgözőbb kiállítás a Ludwig Múzeumban két 20. századi művész, Kepes György és az amerikai-lengyel Frank Joseph Malina radikálisan avantgárd felfogású darabjaiból. Hagyományosabb festményektől mérnökileg szerkesztett installációkig sok mindennel találkozhatunk, de a legemlékezetesebb az egybefüggő hangulat, amelyhez hasonlóval kiállításokon ritkán találkozik az ember.
Általában elég szelektíven érdekelnek egyes tárlatok, és ezt az ízlésbeli szelekciót az időbeli lehetőségek még tovább szűkítik, azonban így is úgy érzem, hogy a Fényjátékosok olyan kiállítás, mely hosszabb távon több nyomot hagy társai jelentős részéhez mérten. Ez nem csupán egy olyan kiállítás, melynek elemeiben gyönyörködni lehet: nagyon erősen hat nézőjére azáltal, ahogyan sötétből világosabb részek felé, egyes installációk kísértetházszerű zajait fülelve halad az ember, míg bele nem botlik olyan nagyszerű és varázslatos dolgokba, mint Kepes György Izzó oszlopok című, egy ideig vörösen fénylő, majd lidércfényszerűen eltűnő munkája. (Ez igézett meg a legjobban: lakkfekete, négyzetalapú talapzata körül sétálva úgy éreztem, jó volna belezuhanni ebbe a megnyugtató sötétségbe.) A Fényjátékosok egyben jó példája, hogy napjaink vj-kultúrája mögött nagyon erős magasművészeti háttér van, melyet mind Kepes György, mint szellemi rokona, Frank Joseph Malina prezentált művei megerősítenek.
Kepes György: Izzó oszlopok (részlet)
A 20. század elején megjelenő avantgárd interdiszciplináris és intermediális törekvések kézzelfogható bizonyítékait tekinthetjük meg a LuMúban, amelyek azonban sokkal erősebb mediális hatással bírnak napjaink emberére, mint a dadaizmus olykor szándékosan megbotránkoztatni vágyó, olykor már anakronisztikusan öncélúnak tűnő egykori darabjai. A már említett Izzó oszlopokon túl nagyon erős vizuális élmény, ahogy egy-egy mechanikus, kaleidoszkópszerűen működő “festmény” előtt megállunk, és hallgatjuk apró kattanásait, a belőle kiszűrődő zörejeket, és figyeljük a vékony réseken keresztül, ahogy lassan váltakoznak a minták mögötte. Talán nem csak nekem volt újszerű fogalom a “kinetikus festmény” (mint a Pax IV): Kepes és Malina elsősorban ezen darabjaikkal határozták meg a kiállítás jelmondatát – tudomány és művészet között. Az erősen a természettudomány felől érkező Malina (aki művészet melletti végleges elköteleződése előtt rakétatudós volt) fénnyel, mozgással és érzékszerveinkkel is játszik.
Nem vagyok művészettörténész, ezért nem tudom saját magam előtt meggyőzően méltatni, mit tett a 2001-ben elhunyt Kepes az Új Bauhausért, és nem én vagyok az ember, aki meggyőzően érvel Malina fontossága mellett; de az tény, hogy a kiválóan térrendezett kiállításon végighaladva még ma is nyugtalanít az a nyugalom, amit egyes művek előtt megállva éreztem figyelve a színek áttetsző, vagy csak résnyire megnyitott szöveteken és anyagokon keresztül. A Fényjátékosok művészettörténeti korszakokhoz való vonzódástól függetlenül ajánlott tárlat – bölcsészektől mérnökökig.