A vakságtól való félelem közel egyenértékű a haláltól való rettegéssel az emberiség története folyamán, bár való igaz, hogy a hétköznapokban ritkábban ötlik eszünkbe szemünk világának elvesztése. Miért olyan félelmetes fény nélkül létezni? Ezek a gondolatok foglalkoztattak, mikor harmadmagammal meglátogattuk a Népligetben regnáló Láthatatlan kiállítást.
Kissé belecsöppenősen indult ez a program, egyetemről tucatnyi cuccal átmászósan, ráhangolódás esélye nélkül; valami megfoghatatlan, trip-hop-szerű kiállításra számítottam, ami egyszerre formabontó, de témában kevéssé avantgárd. Szóval gőzöm sem volt róla, mi vár, ezért volt bennem enyhe, talán még jól is eső feszültség. Megadta az egésznek a különleges, de kesernyés ízét.
Meglepetésként ért, hogy az E-Klubot alakították át a kiállítás számára – és itt az átalakítást szó szerint értem, alig ismertem rá a helyre belülről, pedig már nem először voltam ott. A bejáratnál fogadó lány körbevezetett minket egy kisebb teremben, bemutatva a látássérültek mindennapi életét megkönnyítő, sőt, lehetővé tevő eszközöket – Braille írógép, beszélő óra -, és kifejezetten nekik készült változatokat – dombornyomott dominó, számítógépes program. Érdekes volt, mintegy felkészítés, ráhangolódás a későbbi, valódi programra, amely már semmiképp sem nevezhető hagyományosnak.
Amikor eljött a mi időnk, a lány, aki fogadott minket, beterelte négyünket és egy velünk egy időben érkezett négyfős családot egy teljesen elsötétített előtérbe, ahol már várt minket vezetőnk, egy Adél nevű látássérült lány – egyenlő esélyekkel vágtunk neki kis túránknak, bizarr kimondani, de tényleg vak vezet világtalant. A dolog végülis annyiban állt, hogy világtalanná válva kellett végigjárnunk ugyanazokat a helyeket, ahol mindennapjainkban megfordulunk (buszmegálló, zöldséges, bár stb.), megoldani azokat a problémákat, melyek nekünk fel sem tűnnek, de számukra nagyon is valósak. Ebből a szempontból el is érték a céljukat, ha az volt, hogy elgondolkodtassák látogatóikat.
Viszont hiába vártam azt a megfoghatatlan varázst, ami kihozható lett volna ebből a szituációból – nem írom le és körbe se, hogy mire gondolok. Talán a relatíve nagy társaság (nyolc ember ehhez szerintem nagyon sok, ennek a fele is bőven elég lenne), talán a tempó, amiben végigmentünk a vaksötét termeken – ez nem egy luminárium, vagy egy silent disco, ahol valóban kilépsz a hétköznapokból, ami valóban ünneppé, különleges alkalommá varázsolja az eseményt. Csak egy jó “kiállítás”.