— Zene

— 2012. December 26. 01:54

— Írta: Kalugyer Roland

2012 legjobb hiphop lemezei

Nagy évet ment a hiphop 2012-ben, különösképp a alternatív-független oldal: míg a mainstreamben továbbra is húszdollárosokkal törlik a 15 perc hírnévtől izzadó homlokokat, a túloldalt hibátlan mixtape-ek és hagyományos kiadványok meséltek nekünk társadalmi problémákról és a műfaj múltjáról. Hét nagylemez, hét mesterlövész a tovább után.

JJ DOOM – Key To The Kuffs (Stones Throw)

Épp egy pillanattal azelőtt, hogy végképp botrány- és a hiphop antihősévé vált volna Daniel Dumile, a maszkos főgonosz előhúzta rejtett fegyverét a köpenye alól, és fejbelőtte a képregény rajzolóját. A Doomposter-cikik és a Ghostface-szel vívott cicaharc egyik pillanatról a másikra jelentéktelenné vált, amikor megjelent az aktuális liebling producerrel, Jneiro Jarellel közös anyag, amely nem szűkölködik fantasztikus pillanatokban. Sőt, még azt is elbírta az cucc, hogy elvesztegessen olyan vendégelőadókat, mint Beth Gibbons – cserébe DOOM régi önmagát idézve rappeli végig a lemezt, néhány éveken túlmutató csúcsponttal (Rhymin Slang, Winter Blues). Jneiro Jarel ráadásul szinte lejátssza a mestert a színpadról, olyan klassz hangmintákat ad a nyelve alá: bizony, a Key To The Kuffs az év hiphop csúcsteljesítménye. Se több, se kevesebb.

Kritika a Kultblogon

Terry Urban – Born Ready To Die (mixtape)

Az év két nagy zenei eseményét egy albumban egyesíteni igazi mixtape-huszárnak való feladat: a tucatnyinál is több referenciaanyaggal bíró Terry Urban pedig nem csupán összekavarta Lana Del Rey hipszterbibliáját és a 40 éve született rapcsászár Notorious B.I.G legjobb sorait, hanem egy teljesen új világot épített föl a látszólag össze nem illő építőkockákból. A Born Ready To Die egy hibátlan mashup lemez, nagykönyvbe való: értelmez és újraértelmez. Az unokáink hülyére unják majd, annyit fogjuk hallgattatni velük.

Kritika a Kultblogon

Slum Village – The Dirty Slums (mixtape)

Ugyan nem teljesen vágjuk, hogy most tulajdonképpen van vagy nincs Slum Village, annyi bizonyos, hogy Mick Boogie nettó hibátlan mixtape-et dobott össze a legendás név alatt. Az ohioi dj, aki úgy mellesleg A-listás sztárokkal dolgozik főállásban, sodró hangulatú trackekben idézi fel a banda fénykorát, amikor J Dilla még az élők sorát gazdagította. Ebben olyan nevek vannak ráadásul segítségére, mint a De La Soul, Phonte vagy Black Milk: nem csoda, hogy nyáron a lehető legfinomabban szólva is szarásig hallgattuk Kollár Danival a lemezt, és még most, a decemberi ködben is instant hatnak a God Sent, a Fresh vagy a Da Essence témái. Hagyományőrzés a legfelsőbb szinteken, hellya.

Kritika a Kultblogon

Aesop Rock – Skelethon (Rhymesayers)

2012 egyik legfelkapottabb független hiphop lemeze: ez se akármilyen cím, de a fél évtizedes hiátus után szólókarrierjét feltámasztó Aesop Rock tett róla, hogy legyen is az üres szöveg mögött valami. Öt év épp elég, hogy rengeteg dolog történjen egy ember életében, és aki ennyire technikás rapper, az szerét is ejti előbb vagy utóbb, hogy kidumáljon mindent magából. Néhol mintha maga alá is temetné ‘Rockot a metaforahegy, amit összehord, a Skelethon mégis az év legjobb hiphop albumai közé huppan: épp azért, mert annyira komplex és tartalmas, hogy hónapokon keresztül is beragadhat bármilyen playlistbe.

Kritika a Kultblogon

Big K.R.I.T – 4 Eva N A Day (mixtape)

Kellett egy kis idő (meg Velkei Zoli “hát-én-már-mióta-mondom”-ja), de megérte, mire nagy nehezen rákattantam Justin Scott munkásságára, aki egy újabb mixtape-pel szállt be a listára: jövőre talán már több lesz ebből a formátumból itt, mint hagyományos kiadványból. De nem csak ár-érték arányban csillagos ötös BIG K.R.I.T kilencedik anyaga, hanem saját jogán is, a lista legszokatlanabb és legkreatívabb hangmintáit itt leljük: a Boobie Miles szocreál Balatont idéző koktélzenéi, a 1986 száraz és napszítta alapjai, a Red Eye melankolikus merengése egy gyönyörű, elgondolkodtató albumot dobnak ki a végén. Az ilyen lemezeket szeretnénk megmutatni azoknak, akik olyat mernek állítani, hogy a hiphop egy buta és egysíkú műfaj.

Kritika a Kultblogon

El-P – Cancer For Cure (Def Jux)

Mióta csak a maga útját járja a nagy El Producto, évről évre egyre közelebb került hozzá, hogy a Company Flow-s időket megütő szintet érjen el szólókarrierében is. A Cancer For Cure-rel még túl is vállalta magát – szinte hallgathatatlanul súlyos élmény egy idő után. És mégis Jaime Meline eddigi legteljesebb és legösztönösebb munkája. Tényleg nem plasztikus napfényrap, ahogy Kollár Dani barátom írta: ez itt kőkemény és bizarr sötétség, egy frusztrált és érzelmileg szőnyegbombázott ember lenyomata.

Kritika a Kultblogon

Oddisee – People Hear What They See (Mello Music Group)

Bölcs tekintethez hasonlóan bölcs dallamok dukálnak a washingtoni okosrapper, Oddisee lemezén. Tulajdonképpen mi sem vagyunk benne biztosak, mi emelte ki a hullámok közül Amir Mohamed albumát, talán csak egyetlen szó: flow. Soulos-gospeles hangulatok dekorálják a forma szóvirágait: ez a mixtúra ugyan évről évre egyre kopottabb, a People Hear… mégis egy ízléses és jól összetákolt produkció, amelynek gazdája kezét a hiphop verőerén nyugtatva képes hosszabb távon is szórakoztatni hallgatóját.

Kritika a Kultblogon