Az a cikksorozat, melynek keretében legkedvesebb zenészeimmel beszélgetek, mérföldkőhöz érkezett, ugyanis először mutatok be magyar kedvencet. Kósa Csaba a célpont, a rituális zajzenekar, az Entrópia Architektúra frontembere, a tanító, a kapu világok között, egy ember, akitől sokat tanultam, és akinek sokat köszönhetek. Az Entrópia Architektúra a hazai underground színtér számomra legizgalmasabb alkotója, s most épp az az újság velük kapcsolatban, hogy december 19-én a drone-doom supergroup, a Corrections House vendégeként lépnek fel a Dürerben.

Kultblog: Kérlek, mesélj a kezdetekről!

Kósa Csaba: Több kezdet is van. Közel 12 éve alakult a zenekar egy baráti társaságból, még név nélkül. A kísérleti műfajban kívántunk megnyilvánulni alkotóként és előadóként. Ebből a korszakból mára ketten maradtunk a zenekarban Csürke Zoltán gitárossal. Önképzők voltunk, attól fejlődtünk, hogy használtuk a hangszereinket. Ez az első kezdet. Lassan elkezdtünk valami indusztriálhoz közelítő zenei műfaj felé fordulni, mindent fel akartunk használni, amit a környezetünkben találtunk, hogy zajt keltsünk vele.

Aztán volt egy meghatározó koncertünk, aminek a munkaneve a Royal Destroy lett, ugyanis felvettük egy diktafonnal a Király Szálló bontását. Épp ekkor hívtak meg minket egy ifjúsági szövetség gyűlésére fellépőnek. A műsorban szalagos magnóról ment a ház bontása, s mi erre reagáltunk. A hangszereket és a színpadot is majdnem sikerült szétvernünk a produkció végére. Szerintem a nyugdíjasok, akik ott voltak, sokkot kaptak. A szervezők sem számítottak arra, amit csináltunk, de valójában mi sem. Az a sokk, amit akkor a jelenlévők szemében láttunk, valahogy függővé tett. Nem a sokk miatt, hanem azért, mert mi ezzel az egyszerre alkotó és előadó művészettel nem gyönyörködtetni vagy megbotránkoztatni szeretnénk, hanem őszinte, a jelenhez rögzített érzelmeket kiváltani. Engem személy szerint a mai napig ez mozgat.

A produkció helyben jött létre, akkor és ott?

Valamit elpróbáltunk, de ha muszáj arányaiban meghatározni, akkor 90% volt az improvizáció. Nagyon bennünk volt a közölni akarás, nem akartunk kompromisszumokat hozni a tapsért. A spontaneitás és az akciószínház igénye is ott született meg bennünk. Egyre több sztenderdet használunk, de a végső verzió a színpadon születik, ezért minden koncertünk egyedi. A második megszületésünk volt tehát a Royal Destroy koncert.

A társaság, amely részt vett ezen a koncerten, elkezdett kortárs képzőművészettel foglalkozni. Ebből a társaságból kialakult egy alkotópáholy, melyet l’art contre l’art-nak neveztünk. Ez volt a mottónk: „művészet a művészet ellen”. A művészet esztétikai keretrendszerét próbáltuk szétbombázni, posztkonstruktivizmusban gondolkodtunk. Megalakítottuk a Szabad Emberi Gondolkodásért Egyesületet (SZEG) és egy irodalmi kávéházat, az Őszi Szalont. Közösen alkottunk, rendkívül impulzív, kreatív és produktív korszak volt ez. Rengeteget tanultunk egymástól, eljutottunk odáig, hogy egymás képeibe is belefestettünk. Ma itt művésznek lenni rettenetesen nehéz, mert mire beértünk, kaptunk egy posztfogyasztói réteget, amit gyakorlatilag semmilyen módszerrel nem lehet megmozdítani, ennek az áldozata lett a SZEG is.

Amikor már tudtuk, hogy az Őszi Szalonnak és a SZEG-nek vége, szerveztünk egy utolsó fesztivált, amihez írtam egy pamfletet, és igyekeztem minél nagyobb nyilvánossághoz eljuttatni. A pamflet címe volt az Entrópia Architektúra Fesztivál. Egy kérdést intéztem a művészekhez, arra voltam kíváncsi, szerintük, hogyan működik a posztkonstruktivizmus hullámvasútja. Az ember létrehoz ipari struktúrákat, amelyek elpusztulnak, a természet visszaveszi az uralmat felettük. Az indusztriál kultúra alkotóit újra megihleti az embertől elidegenedett architektúra, de vajon miért érdekel ez minket, miért alkotunk a pusztulásból újabb architektúrákat?

Egyedül Lix Péter fotóművész barátom tudott erre reagálni, ő megértette, miről beszélek. Sajnos a fesztiválon megnyilvánuló művészek csak fel akartak lépni, színpadot kerestek, nem volt közük a felkiáltásomhoz. A jelen undergroundjának halálát pont ez a hozzáállás okozta. Kiábrándultam a közegből, megszüntettük az egyesületet, és úgy döntöttünk, zenekarként alkotunk tovább, csak a zene segítségével tartjuk életben a dolog szellemiségét. Ez az utolsó, a harmadik megszületés.

Te vezető vagy tanító vagy?

Ez változott az évek során, most már kollektivizmus uralkodik, már tanító vagyok, nincs diktatúra. Minden egykori és jelenlegi tagunk hozzátett valamit ahhoz, ami most vagyunk.

Ha már itt tartunk, beszélj kérlek a zenekari társakról.

Csürke Zoltán a zenekar másik alapítója és emlékezete. Nagy érzékenységgel ellátott, intuitív zenész. Az EA zenéjének hangzását az ő rendkívül egyéni, kifinomult gitárjátéka adja.

Érkezési sorrendben a következő a dobos, Gnáj József, ő a logó tervezője, erős vizuális készséggel megáldott művész. Teljesen autodidaktaként kezdett dobolni. Azóta tanul és fejlődik, nagyon sok energiát ad az egész zenekarnak, ő és Csürke Zoltán voltak az Őrláng, amíg az EA hosszabb kényszerszünetet tartott.

Walch Márton, a perkás és énekes, karakteres, erős hanggal és remek ütemérzékkel. Úgy került hozzánk, hogy egyszer együtt léptünk fel a Pangea nevű zenekarral. Rögtön szimpatikusak voltunk egymásnak, ugyanazt a zenei gondolkodást vitték, mint mi. Marci eldöntötte, hogy belép az EA-ba, mert neki ebben részt kellett vennie.

Orosz Philippe Balázs a konzin végzett fagottos, és szerette azokat a súlyos doom, kísérleti zaj- és jazz zenéket, amiket például én. Hosszan tervezgettük, hogyan szólalhatna meg a fagott egy ilyen brutális zenekarban. Az egyik álmom volt, hogy szerepeljen nálunk egy olyan hangszer, amely hoz egy kanonikus, régi értelemben vett harmonikus szépséget. A fagott azóta leváltódott, mivel gyakorlatilag nem hangosítható, ezért átváltottunk a tenor szaxofonra, amelynek a megjelenése a legújabb áttörés a zenekar életében. Jót tett a zenénknek, hogy most már hallani, mit művel Philippe.

A legfrissebb tag a Pangea dobosa, Gerzson, aki szintén eldöntötte, hogy szeretne részt venni az EA-ban. Egészen konkrétan úgy csatlakozott, hogy megjelent a próbán egy basszusgitárral, karakteres játéka új hangot hozott a zenekar életútjába.

Megemlíteném még néhány zenésztársam nevét, akinek alkotó munkája és lelkes részvétele nélkül nem beszélgetnénk most itt. Polecsák Lajost, a zenekar első basszerosát, Gilyán Pali perkást és ritmusgitárost a kezdeti időkből, Hencz Emőkét, a zenekar női tagját, akinek éneke, színpadi jelenléte rendkívül szuggesztív hatást váltott ki a közönségből, Zavaleta László dorombos, énekest, kinek szűntelen kísérletező késztetése erős motorja volt a csapatnak, Szivos Csabát, második basszusgitárosunkat a zenei zsenik minden áldásával és átkával és Wolfgang Grabow Andrást, a harmadik basszusgitárosunkat, aki meghatározó szervező egyéniség, akusztikus basszusjátékával egyéni ízt adott a zenénknek, nélküle nem tudtuk volna kiadni első lemezünket.

Mesélj kérlek a logóról!

Joe (Gnáj József) alkotása, míg a SZEG-es időkből, eredetileg a SZEG lógójaként használtuk. Kontinuitást fejez ki, intuitív, mint ahogy szinte minden nálunk. Az EA már nem improvizációra épít, inkább sztenderdekben gondolkodunk, de érzelmi szinten kommunikálunk egymással hangok, dallamstruktúrák segítségével. Ez akkor is működik, sőt akkor működik igazán, ha az adott dallamstruktúra éppen fülsiketítő, durva, disszonáns vagy érzelmileg recés zaj. Ilyenkor elengedjük a sztenderdeket és a hangszerek maguktól működnek, ezekben a pillanatokban ösztönszinten kommunikálnak egymással a tagok. Ehhez jön még hozzá a közönség, amely szintén nagyon fontos ebben a rendszerben.

A logónk olyan szimbólum, melyet nagyon áthat ez az ösztöni kapocs. A szamszára kerekének urbanista, posztindusztriális manifesztációja ez. Az EA egy akciószínház, amihez a vizualitás hozzátartozik, ezért nem szeretném, hogy a vetítésünk filmekből kiollózott, koncepciótlan kollázs legyen, közölni akarás nélkül. Szeretnénk, ha vj működne közre a koncertjeinken.

Beszéljünk a hangszerekről és az eszközökről!

Mindenféle eszközt használunk, mindent, ami közelben van. Komponáltam már baseline-t bombázó repülőgép turbinájának alsó frekvenciatartományából vagy kevertem dübörgő soundscape-et irodaszék nyikorgásából. Folyamatosan változtatom az eszköztáramat, bővítem a technikát, mivel alapvetően zajzenével foglalkozunk, szükségszerű is, hogy mindent felhasználjunk, amit tudunk. Engem kifejezetten vonzanak a morbid hangstruktúrák, amit én művelek, annak semmi köze a dallamokhoz vagy ütemhez. A zenésztársaimról ez nem mondható el. A sokszor torz gerjesztett vagy zajos elemek mögött bonyolult mély struktúrák rejlenek. Mint a gyermekek, mindent megpróbálunk a kezünkbe venni, amiből hangot lehet kicsikarni. Alapvetően a hang minősége dominál az eszközválasztásnál.

Mi a helyzet az avatgarde jazz zenekarral, a Fraktál Fúvósokkal?

Ott is samplerrel és vokális atonációval működöm közre. Teljesen más, mint az EA, de végeredményében nagyon hasonló. Ezek az emberek nagyon magas technikai tudással rendelkeznek, de ugyanúgy játékosak, rendkívül kreatívak, ugyanakkor sok évtized színpadi létezés áll mögöttük.

Hogyan kerültél hozzájuk mint zajkeltő? Miért választottak?

Állítólag hosszabb ideje figyelték, hogy mit csinálok, és azt mondták, hogy ki kellene próbálni együtt. Gyorsan történtek a dolgok, szerdán találkoztunk, csütörtökön próbáltunk és vasárnap már fel is vettünk egy lemezt.

Mi a véleményed a mai magyar avantgarde-ról?

Van ilyen? Talán a Prae vagy az Opál Színház ez a kategória, én is része vagyok a Fraktál Fúvósokkal, de nehéz eldönteni, hogy ami most zajlik, az reneszánsz vagy haldoklás. Az avantgarde lényege, hogy művészet és az ember forradalomra éhes, és a viszonyukat nem lehet esztétikai keretek közé szorítani. A művészet létjogosultsága sokkal több, mint gyönyörködtetés. A mainstream művészetet támadni kell. Az avargarde egy szélmalomharc, olyan, mint egy homok-mandala, amit szétfújsz és újrakezdesz.

Az avantgarde az egyetlen olyan művészeti irányzat, melynek keletkezése óta létjogosultsága van, ugyanis a művészet igazi értéke nem a technikai struktúrában rejlik, vagy a szépségben, ami egy szubjektív, közhelyfüggő esztétikai szűrő. Esztétika nélkül csak a közlés marad, s a művészet értéke a közlés őszinteségfoka lesz. Ezért fontos nekem az avantgarde, ami olyan, mint a zenben a szatori, a spontán megvilágosodás. Az avantgarde azt akarja megmutatni a befogadónak, aki részes alkotó, hogy az esztétika egy baromság, és a hatás az őszinteségtől függ, mert a hitelesség érint meg valójában.

Mik voltak azok a minták, amik téged az avantgarde felé irányítottak?

Az avantgarde jazz minden műfaja, John Cage és a zen, John Cage és a csend, a repetitív műfajok és nagy rajongója voltam az irányzatnak képzőművészként is. Az avangarde a művészetek esztétika utáni punkja. Nietzsche, aki a filozófia punkja, szintén nagy kedvencem.

Ki az, aki hat rád mint alkotóra?

Elmúlt az az idő, amikor rám közvetlenül hatott más alkotó, de megemlíthetem Byront, Ginsberget, általában a beat nemzedéket, Weöres Sándort, Burnst, valamint a buddhista és zen alkotókat. Az ősi írások is hatottak rám, most elsősorban buddhista tanításokat olvasok, a dharmával foglalkozom.

Beszéljünk egy kicsit a koncertekről, mit érzel koncert közben, hogyan alkotsz együtt a közönséggel?

Katalizátor akarok lenni a néző és a színpad között. Kinyitunk egy kaput, ami egy, a mi világunknál sokkal hatalmasabb világba vezet. Amikor próbálunk, akkor ezeken az ajtókon csak kaparászunk, de már ez is olyan érzés, mintha máglyán égetnének el. Koncerten viszont ezek a kapuk konkrétan kinyílnak, és rajtam keresztül kidübörögnek a démonok. Ez egy brutális, masszív hatás, háromszor ájultam már el színpadon, mégis elmondhatom, hogy ez nem pusztán jó, hanem maga az élet értelme. Kapunak lenni rendkívül fontos dolog, valójában nem jó vagy rossz érzés, hanem közel van a tökéletességhez, amikor tudod, mi vagy.

Hogy vesz részt ebben a közönség, te mit kapsz vissza az ő energiáikból?

Valamelyest érzékelem a közönséget, de ilyenkor leköt a kapuság állapota. A közönség viszont részes abban, hogy az ajtó kinyílhat. Ők benéznek rajtam keresztül, és kezdenek vele, amit akarnak.

El tudod képzelni, hogy valaha gyógyíts a zenével?

Nagyzolás lenne azt állítani, hogy igen. Ha valaki azt állítja, hogy zenével gyógyít, ott a hallgató valójában önmagát gyógyítja. Ha kinyitom ezt a nagyon ősi kaput, lehetőség van a gyógyulásra. Az ember akkor tud meggyógyulni, ha odafigyel magára. Erre a befelé fordulásra nagyon alkalmas a zene, olyan belső némaságot ad a hallgatónak, hogy kénytelen lesz odafigyelni a belső hangjára.

Eszetekbe jutott, hogy alkalmazzátok a csendet mint elemet a zenében?

Igen, volt már rá példa, de az EA nem adja meg a katarzist a hallgatónak.

Miért?

A mi zenénk olyan, ami pofán vág, kiüt a centrumból, és magadra hagy saját magaddal. A katarzis visszarakna ebből egy klisébe, de mi ezt nem kínáljuk fel. Csak létrát adunk, hogy megnézhesd, mi van a falon túl. Nem akarok ennél többet.

Azt mondod, hogy nincs szükség igazán szövegre.

Az emberi hang egy hangszer, így is használjuk. A szövegeink nem mint textúra jelennek meg, nem is igazán érthetőek a közönség számára. Az a fontos, mi zajlik bennem, amikor kimondom, ha érthetővé válna, akkor az egész művészet visszalépne egy szintet, ez számomra nem cél. Ha figurálissá válna, elveszítené a mélységét, amit csak keveseknek sikerül megőrizni, Tarkovszkij Sztalkere ez a kategória.

Készítenél zenét a Sztalkerhez?

Nehéz erre válaszolni. Tíz évvel ezelőtt erre a kérdésre rávágtam volna, hogy igen. Ha esetleg egy időben élnénk és alkotnánk Tarkovszkijjal, még az sem lenne kizárt, hogy felkérne erre a munkára. Tarkovszkij rendkívül innovatív volt, tudomásom szerint a Sztalker zenéjét egy olyan szintetizátorral készítették, amit egy tudós gárda kifejezetten erre a célra épített, soha nem született belőle újabb. Izgalmas lett volna ezzel a zsenivel együtt dolgozni, de valószínűleg nem csíptük volna egymást.

Megjelent egy zenei produktum, milyenek voltak a visszajelzések?

Fontos volt, a közönség számára talán még nálunk is fontosabb. A demóanyaggal léptünk rá arra az útra, hogy reprodukálható zenét alkossunk. Azóta is születtek stúdiófelvételek, a koncertfelvétel többet adna vissza, ez a következő lépés. Már nagyon másfelé járunk, jobb lenne egy olyan anyag, ami jobban hasonlítana arra, amiben most benne vagyunk, ami közvetíti azt a lendületet, ami most jellemez minket.

Gondolkodtok képi anyagban is?

Egyelőre inkább hanganyagban gondolkozunk, de éppen zajlik egy Jodorowsy-pályázat, februárban ellátogat hozzánk a mester, addigra jó volna összerakni egy filmet egy olyan alkotótárssal, aki érti Jodorowsyt, és hajlandó is lenne filmet rendezni.

Beszéljünk a torokénekről, hol tanultad, miért szeretted meg?

A torokének hátborzongatóan szép, ezért szerettem meg. Autodidakta módon tanultam, közösen a perkásunkkal, Marcival. Ott ütött meg a sztori, amikor megismerkedtem a Yat-Kha nevű kirgiz-altáji zenekarral, amikor őket először láttam élőben, és az énekes hangja hangosítás nélkül túldübörögte a kihangosított lábdobot. Frenetikus érzés volt, akkor döntöttem el, hogy ezt csinálnom kell. A torokének mint módszer a leginkább hasonlít ahhoz, ahogyan én az emberi hangot használni akarom, hangszerként, nem szólistaként vagy vokálként. Bátran ajánlom Joko Belic, a vak blues zenész, Paul Pena Tuvában tett utazásáról szóló Dzsingiz Blues című filmjét. A film jobban érzékelteti az én viszonyomat is ehhez a technikához mint bármi.

Milyennek látod az itt és most világot, ami körülöttünk van? Hogy érzed magad benne?

Jól érzem magam benne, a boldogság illetve a boldogtalanság, a közhely és az őszinte manifesztáció több ezer éve ugyanolyan. Az emberi boldogtalanság és boldogság összmennyisége konstans. Nem akarok a múlt depressziójában élni, fiktív vágyak felé mozogni, félni a jövőtől. Nincs valójában különbség a modern kor korszakaiban, hanyatlás van azóta, hogy az ember értelmessé vált, és ez a folyamatos hanyatlás abból ered, hogy az ember nem elégedett a jelenével, túl akar lépni, egy fiktív jövőképet építeni vagy a múlt felé kacsingatni, mindkettő hamis. Ennyi.