— Zene

— 2012. August 22. 07:37

— Írta: Velkei Zoltán

Az IDDQD szentségében – D'Marc Cantu interjú

Nem titok, hogy az utóbbi időkben D’Marc Cantu az egyik kedvenc szerzőnkké vált a Kultblog HQ-n, ezért nagyon megörültünk neki, mikor rövidebb egyeztetés után interjút adott nekünk. Többek közt a múltjáról, zenei gyökereiről, örök szenvedélyeiről és két kiváló nagylemezéről beszélgettünk vele.

Az Ann Arbor-i D’Marc Cantuval korábban többször is foglalkoztunk már az oldalon, legutóbb például az A New World című albumát méltattuk, de emellett imádtuk tavaly ősszel a How Are We Doing? / A Second Earth című kislemezét is. A szerző igencsak mozgalmas és eseménydús tizenkét hónapot tudhat maga mögött, ugyanis a fenti megjelenések mellett tavaly decemberben Fallen címmel még egy albumot adott ki. Ezeken roppant futurisztikus, nagyobb részt analóg masinákon, de olykor szoftveres rásegítéssel szerzett techno és house zenéket hallhatunk, amik bizony jócskán kilógnak az irányzatok mostani felhozatalából, mondhatni különlegesek. Ráadásul kifejezetten jók is. Mindemellett ő az egyik fele a 2 AM/FM duónak, amiben társaként az a Tadd Mullinix van, akit hazai körökben inkább Dabryeként szokás ismerni az előző évtizedben igen nagy hatással szolgáló hiphop lemezei miatt.

A művésszel emailen keresztül készítettünk interjút, több környi levélváltást és kisebb editálást követően állt össze a végső, szerkesztett szöveg.


Forrás: Resident Advisor

Az interjúra való készülés során megpróbáltam minél többet megtudni rólad, de a Google nem volt nagy segítségemre, és a kiadóid sem tudtak pár mondatnál hosszabb biót küldeni. Mesélnél egy keveset magadról?

Nos, Texas államban születtem és nőttem fel, majd 1996-ban a michigani Ann Arborba költöztünk. Azóta itt élek. Fiatalként sok rockzenét hallgattam, de az Ann Arbor-i barátaimmal olyan helyeken lógtunk folyamatosan, ahol elektronikus zene szólt, rám pedig ez óriási hatással lett az évek során. Ehhez képest meglepően későn, talán 2000-ben, vagy 2001-ben írtam meg az első zenéimet.

Ekkor Mullinix-szal ismertétek már egymást?

Igen. Ő akkor éppen James T. Cottonként fedezte fel magának a technót, a minimalt, a house-t és az electrót, és már kisebb ismertségre tett szert a környéken. Én az ezredforduló tájékán jobbára még noise és pszichedelikus zenéket írtam. Emlékszem, óriási hatással volt rám az Autechre Confield című lemeze, de rengeteget hallgattam az .snd-t, Fluxiont, a Pan Sonicot, valamint a Clicks & Cuts-válogatásokat. Akkortájt nagyon szépen virágzott ennek a színtere nálunk, a Wolf Eyes éppen kezdett híres lenni mindenhol, Max Cloud pedig szinte mindenkit inspirált. A The Greenroom nevű kávéházban találkoztak a zenészek egymással, ami mostanra már sajnos bezárt, de akkor velük lógott mindenki, aki zenét akart írni. Egyszer előadtam ott pár számomat élőben – mindmáig emlékszem rá, hogy egy akusztikus pickupot, ampet, mikrofont, egy four trackert és laptopot használtam – amit követően Mullinix odajött hozzám, hogy nagyon tetszett neki, amit hallott. Összebarátkoztunk, aztán később már közösen is szereztünk zenét.

Így született a 2 AM/FM. Hogy emlékszel vissza ezekre az időkre?

Gyakorlatilag 3-4 éven át tanított különböző produkciós technikákra és eszközök használatára, ami mellett rengeteg zenét mutatott nekem. Akkor döntöttem úgy, hogy elhagyom az absztrakt zenéket a house-ért és a technóért, amikor megmutatta nekem Sleezy D. I’ve Lost Control és Mike Dunn Personal Problems című számát. Akkor jöttem rá arra, hogy megtarthatom a garage rock gyökereimet annak ellenére, hogy közben elektronikus zenét írok. Ez valamikor 2002-ben történhetett, mert akkor írtam meg az egyik első számomat, a No Controlt, amit Sleezy D. ihletett. A Traxx-nél meghallgatták, és nagyon tetszett nekik, de nem tudták kiadni, mert pont a The Dirty Criminals-lemezen dolgoztak, így a zene sokáig eltűnt. Aztán végül megmutatták DJ TLR-nek, aki teljesen beleszeretett, és 2007-ben megjelentette a Créme Organization kiadóján.


D’Marc Cantu – No Control

A 2 AM/FM azóta is életben van, de nem vagytok mostanában túl aktívak.

Ez javarészt miattam van, hiszen két szólólemezem is megjelent nemrég. Most viszont már újdonságokon dolgozunk, lesznek majd új kiadványaink az M>O>S-en és a Nationön is. Kicsit másképp írunk már zenét, mint régen: míg Mullinix továbbra is csak az analóg felszerelésben hisz, én már néha szoftvereket is használok.

Annak ellenére, hogy az utóbbi egy évben rengeteg zenéd jelent meg, amiket elismertek a kritikusok is, a neved nem lett sokkal ismertebb, és te magad sem adsz sok interjút. Tudatosan alakítottad így, vagy egyszerűen csak “nem haraptak rád” az emberek?

Az igazság valahol a kettő között van. Jóval többen ismerik már a nevemet mint három évvel ezelőtt, de ugyanakkor imázst szándékosan nem építettünk a nevem köré. Mert nem rólam van szó, amikor megveszed a lemezemet, hanem a zenéről. Sokszor érzem manapság azt, hogy a zenészek ahelyett, hogy a munkásságukban próbálnának áttörést elérni, az ehhez szükséges türelmet, odafigyelést és energiát inkább a saját imázsuk felépítésébe fektetik. Még a nagyon komolyan vett underground körökben is. Nyilván ezzel a zenéik jó kritikákat kapnak, elismerik őket és megszerzik maguknak a tömeget, de engem ez nem érdekel, mert ha egyszer elkezded így menedzselni magadat, akkor folyamatosan csinálnod kell. Ha kihagysz egy pillanatra, azonnal elfelejtenek.

Ez nyilván azért is van, mert a zenefogyasztási szokások jelentősen megváltoztak mostanra.

Pontosan. Olyan tempóban jutnak az emberek új zenékhez manapság, amivel egyetlen művész sem képes lépést tartani. Ez elképesztően kellemetlen, rossz helyzetbe hoz mindannyiunkat. Vegyük elő például az A New World című albumomat. A Delsin közel másfél hónappal a megjelenés előtt küldte ki a promót az újságíróknak, az mp3-ak másnap fent voltak az interneten mindenhol. Mire hivatalosan megjelent, már senkit nem érdekelt. Egyedül az igazi rajongók és az audiofilek azok, akik vásárolnak még manapság, mert ők vagy kivárják a fizikai terméket, vagy megveszik olyan digitális tömörítésben (pl. wav), ami ritkán, vagy egyáltalán nem kerül ki a kalózoldalakra. Egy magamfajta zenész a szélesebb körben vett tömeggel egyszerűen nem tud foglalkozni. Ők letöltik és meghallgatják az anyagot, amint kikerül a netre, szerencsés esetben nem egy, hanem három napig emlékeznek rá, és utána azonnal akarják a következő nagy durranást.


Az életmű két legnagyobb fejezete: Fallen (balra) és A New Day (jobbra)

Mi volt egyébként az elgondolása a két albumnak? Miért bontottad szét őket?

A kiadók döntöttek így. Egyelőre még nem kaptam meg a lehetőséget, hogy egy kiadványom teljes mértékben úgy jelenjen meg, ahogy szeretném, de hozzáteszem, ez sokszor nem is zavar. Úgy értem, én nem tudom hogy lehet ezeket a legjobban eladni, ez az ő dolguk. Az M>O>S-nél nagyobb szabadságot kapok, viszont Aroy Dee (az M>O>S alapítója – a szerk.) kiváló szelektor, nem szégyellem bevallani, hogy az A New World számlistáját ő rakta össze, és utólag erősebbnek gondolom a saját elképzelésemnél.

A Fallen lényegében arról szólt, hogy a címadó szám rettentően megtetszett a Créme Organizationnek, és aköré szerették volna felépíteni a lemezt. A számcímek, a tónus és az irány egyfajta fausti filozófiát kölcsönzött a műnek, amiért én nagyon hálás voltam. Ezzel szemben az A New World inkább a sci-fi iránti lelkesedésemről szólt, miközben emléket állíthattam a Metro Detroitban leledző zenei gyökereimnek.

Az utóbbi esetben a sci-fis hatásokat elismered te magad is, de én valamiért úgy érzem, hogy a végeredmény már nagyobb részben egy nyersebb, földhöz ragadtabb anyag, és nincsenek benne olyan tudományos fantasztikus elvágyódások, mint például a Set Free / Tonight, vagy a How Are We Doing? / A Second Earth című kislemezeiden.

Ebben lehet, hogy van valami, de szerintem pont itt jön képbe az, hogy nem teljesen én választom meg a kiadványaim végső számlistáit. Például az A Second Earth eredetileg a b-oldala lett volna a The First Planet 12″-nek, ám ez végül sosem jelent meg, helyette a címadó szám felkerült az A New Dayre. Egy négyszámos történet befejezésének szántam ezt, az első két zene – SEG, Perilous Voyage – sajnos mindmáig kiadatlan. Egy emberről szólt volna, aki felfedezi a csillagközi utazást, és nekivág az ismeretlennek, miközben folyamatosan sugározza a kalandjait az otthoniaknak. Idővel azonban eltéved, és leszáll az első bolygón, amiről kiderül, hogy alkalmas az emberi életre.

A tudományos fantasztikum melyik területe érdekel leginkább? Mik inspiráltak téged?

Nagyon érdekel maga az univerzum és minden, ami fizikával kapcsolatos. Nagyban hatott rám a Sztalker és a 2001: Űrodüsszeia. Meg Carl Sagan Kozmosza és a Változó állapotok. Az utóbbi időkből pedig a Hold és a Beyond The Black Rainbow tetszett nagyon.

Azt hittem van valami köze a zenédnek a videojátékokhoz is. Legalábbis számomra például a Try Me és a Mobile Communication című számok mindig azokat az időket juttatják eszembe, amikor online, vagy Lanon nyomtuk az Unrealt és az Unreal Tournamentet, vagy nosztalgiából a Doomokat.

Az igazat megvallva nem akartam mondani ezeket, mert eddig ez senkit nem érdekelt. Imádom a videójátékokat! Óriási DOS, Nintendo, Sega és árkádgyűjteményem van. Persze gyűjtöm az újdonságokat is NES, SNES, N64, PS2 és Xbox platformokon. Imádtam fiatalon tolni a Quake-et, a Doomot, a Rise Of The Triadot, de nagyon tetszett a Descent, a Heretic és a Hexen is. Meg persze a klasszikus szerepjátékok: Planescape Torment, Baldur’s Gate-sorozat, The Elder Scrolls-sorozat stb. Mindmáig inspirál ezeknek a soundtrackje, a grafikája, a dizájnja, a pályatervezése, a sebessége, mindene. Továbbra is igyekszem heti 20 órát játszani minimum, ez nagyon fontos részét képezi a zenémnek.

Mik a mindenkori kedvenceid?

A Rise Of The Triad és természetesen a Doom. Az utóbbiban örökké éltem, és sosem haltam meg az IDDQD szentségében. Ugyanilyen érzés most zenét írni.