Meglehetősen ritkán téved a kezembe olyan cd-n kiadott nagylemez, amire teljes joggal alkalmazhatnám a kiadvány kifejezést. A plasztik tokokat és hevenyészett bookleteket megszégyenítően szép viszont a Jazzékiel Holy Shit című albuma, amihez nemrég volt szerencsém hozzájutni. De mi rejlik a műbőr ruhába bújtatott korong aljára préselt nyomatokban? És úgy egyáltalán, mit szólna ehhez az egészhez Reinitz Béla?
Mielőtt választ keresnénk a felmerült kérdésekre, időzzünk még el egy keveset a zenekarnál és munkájuk fizikai végeredményénél. Az ötfős Jazzékiel még 2001-ben indult Dunaújvárosból, és második nagylemezét, vagyis az itt tárgyalt Holy Shitet a PANKKK program támogatásával készíthette el. A két időpont között ha nem is törtek fel a mainstreambe, de a magyar alternatív zenei élet egyik fontos zenekarává nőtték ki magukat, és a Holy Shit lemezbemutatója kapcsán is lecsapódhatott, hogy egy profi zenekarral van dolgunk. Más kérdés, hogy én azon a koncerten nem voltam ott (egyébként is csupán egyetlenegyszer láttam élőben őket, jó 3-4 éve, amikor a Sziget Wan2 sátrában alterkodtak eléggé szimpatikusan), így félretenném azt a témát, mennyire túljátszott néha az az előadásmód, amit Jakab Péter énekes fejlesztett ki. A Holy Shiten ezzel együtt nehéz megkerülni azt az érzést, hogy ez az album szüntelenül kimutat önmagából, okoskodik, és megállás nélkül emlékeztet valamire – és kivételesen nem más zenekarok korábbi munkáira.
Sokkal inkább egy másfélszázados magyar költői tradícióra. A szövegek ugyanis jókedvűen ingáznak Arany János népies balladái és Ady Endre szecessziós, a haláltól különösebben nem tartó költeményei között. Előbbire különösen a Zichy Mihály illusztrációira rájátszó, gátlástalanul dicsérhető booklet utal (melyben egyébként minden dal külön grafikát kapott, pluszpont az igényességért), utóbbira pedig a szövegek, amelyek inkább a századforduló dekadens polgári gondolkodására, a Reinitz Béla által megzenésített, és akkoriban mindenki által ismert Ady-sanzonokra, mintsem a 19. század közepére emlékeztetnek.
A zene talán nyögi is némiképp ezt a rengeteg terhet, amit a vállán kell hordania, mert ha túljutunk a körítésen, és a szövegeket is elolvastuk már, zeneileg nem kapunk igazából semmi mellbevágót. Lassú vagy legfeljebb középtempós jazz témákat forgatnak ki Jazzékielék addig, míg vagy pop, vagy épp softrock nem válik belőle. Néha kifejezetten törekednek számaikban egy csúcspont felé, amiből általában semmi jó nem sül ki, és sokkal szívesebben tekerünk vissza oda, ahol valami mélysötét zongorás-vonós témában tobzódnak. A harmadik track, a Kamilla így válik az album minőségi csúcspontjává, egyszerűen azért, mert ezt sikerült legjobban összerakni.
Nem az a szándékom, hogy az olvasó azt érezze, hogy rossz a szájízem az albummal kapcsolatban, mert igazából nagyon rendben levőnek érzem a Holy Shitet, bár nem egy kiugró lemez, csupán egy érdekes zenekar kellemes albuma. Nem mellesleg pedig az utóbbi idők külcsínre legszebb magyar lemeze, így négyesre jön ki átlagban.
Jazzékiel – Kamilla @ Corvinus Egyetemi Napok