Pótoljuk még a Sziget hétvége történetét: pénteken és vasárnap voltunk kint a feszten, de egyben mesélünk róla, mert sajnos ennyiben összefoglalható, amiről beszélni érdemes. A Lamb nagyot mentett, magasan a legerősebb koncertet hozta a hétvége során.
A pénteki nap olyan nagy durranásokra készültünk, mint a kritikai kánon övezte The xx koncertje, és a nagy visszatérő Stone Roses nagyszínpados headliner attrakciója. Na, ebből a kettőből kettő volt csalódás. Az xx igazából nem adott rossz koncertet, de a meglehetősen introvertált, lassú tempójú zenéje a nyári fesztiválhangulat közepette, pláne a nagyszínpad előtti hatalmas térben szertszét gurult darabjaira, és kábé annyira volt nem élvezhető, mint amikor ugyanitt a Tool próbált szakrális élményt nyújtani (és az sem jött össze). A Stone Roses ezzel szemben kifejezetten gáz volt, még ha egy ilyen kijelentésért jelentős mennyiségű rajongó is fog megkövezni. A mérhetetlen fáradtság, ami Ian Brown mozdulataiból és arcáról sugárzott már eleve predesztinálta, hogy nem ezen a koncerten fogjuk révületben megbontani a nagyszínpadot, ráadásul ez a punnyadtság a végére szinte álomba döntött. Még a szupersztár Fools Goldot is sikerült egy olyan 10 perces jammelős verzióba átírni, ami amúgy egészen izgalmas lett volna, ha Brown nem táncikálja végig zavaróan nagypapásan az egészet egy mereven lóbált csörgővel a kezében. Ezek az élmények miatt szomorúak voltunk.
Recirquel (Fotó: Sziget.hu)
Vidámak voltunk azonban amiatt, hogy a Sziget még 20 év után is akkor adja a legtöbbet, ha az ember vidám felfedező módjára nyitott az újdonságok iránt, és vadássza az érdekeset. Így keveredtünk a minden nap 19 órakor esedékes cirkuszi előadáshoz is, amit a Magic Mirror sátorban adtak Recirquel címmel. A műsorban volt bohóckodás, artisták, zsonglőr, guminő és a többi, de mindez egy koncept előadásban, dramaturgiával felépítve, némi freakshow hangulattal, zseniálisan válogatott zenére (varietétől a dubstepig), hibátlan kivitelezéssel. Az egyik legcsodálatosabb újdonság volt ez, amivel a Szigeten találkoztunk idén. Aztán mindenképp szót érdemel még a Psycho Mutants is, akik nagyon szerethető rockabilly alapokat szólaltattak meg, de sokszor megfejelték ezt olyan hangszerek és zenei megfejtések beillesztésével, amitől már-már art rockos atmoszférát is teremtettek.
A pénteki nap sajnálatos befejezése elég hamar eljött, ugyanis három fröccs után úgy éreztem, mintha valami mérget ittam volna, és kettőbe hajolva menekültem haza. Elfelé menet még bepróbáltuk az A38 színpadon fellépő Rizzle Kicks brightoni hiphopját, de ebből csak csattogást és tompa kurjongatást ismertünk fel, úgyhogy nem erőltettük a maradást.
Egy nap pihenő után vasárnap tértünk vissza, ami lényegesen eseménydúsabbnak bizonyult, és több értékelhető produkciót is láttunk. Már egészen korán, délután 3 magasságában kivonultunk, és bár egyből a Subways felé akartuk venni az irányt, az A38 sátorból kiszűrődő elektronikus alapokkal megtámogatott metál bevonzott – így keveredtünk a Freshfabrik bulijába. Pozitív volt, hogy a csapat a koradélutáni műsorsávtól függetlenül komolyan vette magát, pörögtek és igyekeztek hangulatot csinálni annak a lézengő maroknyi embernek, aki őket választotta. Viszont nem ragadtunk le, hanem mentünk is tovább a nagyszínpadhoz, ahol a Subways már javában húzta a forró délutáni napon. Még soha nem láttam ezt a bandát élőben, úgyhogy egészen meglepett, hogy leginkább egy amerikai pop-punk csapatra hasonlított a kiállásuk és orgánumuk, az meg plusz vicces volt, hogy a dobos egy annyira minimál felszerelésen ütötte a ritmust, amihez például egyetlen cintányér tartozott.
Beardyman (Fotó: Sziget.hu)
Némi körséta után legközelebb a világzenei színpadnál horgonyoztunk le, ahol az olasz Figli Di Madre Ignota zenekar kanyarintott egy hatalmas, napfényes balkán-világzenei partit, amin önkontroll nélkül pattogott az összegyűlt kisebbfajta közönség, plusz sokan a színpaddal szemközti domboldalban ülve bólogattak a muzsikára. A közönség és a banda kémiája olyan jól összeért, hogy miután a szervezők már végleg letessékelték a csapatot, azok a színpad előtt buliztak tovább egy ad-hoc unplugged koncert formájában. A legközelebbi érdekesség, amit elkaptunk, Beardyman varázslása volt, amint beatbox hangminták élő kevergetéséből készített mindenféle elektronikus zenét. Őt sem láttam még élőben, úgyhogy kíváncsi voltam rá, és bár a produkció technikailag tényleg erős volt, maga a zene, amit előállított már kevésbé kötött le egy rövidtávnyi lelkesedés után. A témák, amiket összerakott, hamar váltak önismételtté, így mikor már eleget néztük és élveztük azt, ahogy a zene a keze alatt születik, ismét új irányba indultunk új élmények után.
Egy nagy kanyarral eljutottunk ismét a korábban már látott cirkuszi produkcióhoz, aminek a pénteki második fele után most éppen hogy az első felét néztük meg. Aztán visszatértünk az A38 sátorhoz, ahol a Lamb készülődött már a színfalak mögött. Szerencsére csak szellősen telt meg a nézőtér, így kényelmesen sétálhattunk egészen előre, ahonnan közvetlen közelről nézhettük végig a koncertet, ráadásul elképesztően erős volt a hangzás. Súlyos, telt mélyek gyűrték fel a bőrt a lábszáramon már a felvezető morajlás alatt, majd alaposan kieresztett hangerővel szólalt meg az elektronikus alap is. Néha úgy éreztem, hogy még túl is vezérelték a hangosítást, tartottam attól, hogy a díva kiállású törékeny énekesnő hangja el fog veszni a zene alatt, de nem így történt: a keverés éppen ideális arányban sikerült, és még a harmadik szereplőként a színpadon megjelenő csellista (Jon Thorne) is szépen hallatszott, amikor neki kellett hangsúlyt kapnia.
Az is pozitívum volt, hogy az albumokon főként melankolikus triphop formátumú dalokat élőben felpörgették, és többnyire breakbeat sebességben és “hangszerelésben” szólaltatták meg, így a révült punnyadás helyett szép, de mégis tempós számokat kaptunk. Emlékezetes-mókás momentum volt még, mikor a show-t vezénylő Andy Barlow azt javasolta, hogy a visszataps előtti zenekar-levonulós műsort spóroljuk meg, simán tapsoljon csak a közönség lelkesen, ők úgy csinálnak mintha most jöttek volna vissza, és folytatják is a koncertet. A tapsra nem kellett kétszer bíztatni a népet, hatalmas ovációt kaptak, amit Andy lelkesen fotózott is, majd egy le-felszaladás vicces imitálása után haladtak tovább a műsorral. Valóban csodálatos szettet játszottak, amivel nem csak kellemes emlékekkel pecsételték meg a már így is meglévő Lamb rajongásunkat, de az egész idei Szigetre is feltették a koronát.
Andy Barlow / Lamb (Ez és a bevezető melleti fotó: Somay Márk)
Az este hátralevő része már csak témfergésből állt, aminek során először a Killers-t érintettük, de az a nyálas pop, amiért elképesztő mennyiségű ember tudott tolongani abszolút nem érintett meg, úgyhogy innen gyorsan továbbálltunk. Megpróbáltuk meglesni a Ting Tings koncertjét, az A38 sátorban azonban a fizikai lehetetlenség határát súrolta a tömeg, úgyhogy itt sem maradtunk sokáig, és végül az Irie Maffiánál kötöttünk ki. Ezen a ponton megállapítottuk, hogy ez a zenekar az egyik legjobb magyar élőzenei produktum, ami manapság ebben az országban létezik, még ha nem is ez volt a legerősebb előadás, amit tőlük valaha hallottam.
Az Irie után a tőszomszédban kezdett melegváltással a Mississippi Grave Diggers, amely a chicagoi blues-t a Szigetre honosító Karen Carroll-lal lépett fel. A fekete énekesnő végtelenül cuki volt, ahogy vékony nagymamás hangján beszélt és kuncogott, de egyből selymesen olvadtak ki szájából a szavak, ahogy énekhangra váltott és kísérte a zenét. Az összhatás így profi volt és minőségi, mégis én személy szerint jobban értékelem a koszosabb, nyersebb blues-t, így ez a produkció szalonhangzású, mondhatni túlságosan kimunkált volt az ízlésemnek, így nem kötött le annyira mint vártam.
Már távozóban beestünk még Yonderboira, ami végszóra az idei Sziget számomra legérthetetlenebb előadása volt. Emberünk a villogó Y forma mögött állt nyakában egy fülessel, vigyorogva bólogatott, mutogatott a levegőbe, énekelte a saját számait és sztárolta magát, de hogy úgy egyébként konkrétan mit csinált a színpadon, azt nem sikerült kideríteni. Nem tűnt úgy, hogy dj-zne, de live act sem lehetett, két szám között pedig mezei stop-play váltás történt, így a kirakati bábú szerepen kívül mást nem tudtam neki tulajdonítani. Ráadásul a zenéje valami vásári house-ként szólt, ami annyira középszerűen semmilyen volt, hogy még csak fikázni sincs rajta mit.
Az estében a katarzis így nem valami epikus záró koncert lett, de nem búsulunk, mert az idei Szigetről úgyis a Lamb koncertje fog eszünkbe jutni évek múlva, a hülyeségeket pedig kedvesen elengedjük az emlékeinkből.