„Chris Garneau egy fiatal, amerikai zongorista és dalszerző, aki elsősorban második, 2009-ben megjelent El Radio című nagylemezével hívta fel magára a figyelmet” – így kezdődhetne róla minden cikk, minden biográfia. Nem rossz kezdés, benne van minden, amit egy átlag magyar egy átlagos írásból megtudni akarhat. Azt, milyen magányos gyerekként, klasszikus zeneszerzők csodálatának védőburkában párizsi zongoraversenyeken szerepelni, milyen felnőni, Brooklynba be-, majd onnan kiköltözni, telekről álmodni, azt majd valaki más beszéli el. Talán épp Chris Garneau, új, Winter Games című nagylemezének dalain át. Az El Radio óta négy év telt el, több mint kétmillió perc pedig kismillió változást hozhat.

Kultblog.hu: Vissza tudsz emlékezni az első alkalomra, amikor zene igazán megérintett?

Chris Garneau: Az első felvételek, amelyeket hallgattam, Nina Simone-éi voltak: nagyjából tizenegy vagy tizenkét éves lehettem. De előtte nagy rajongója voltam a klasszikus zenének, és igazán szerettem a popzenét is. Nagyon odavoltam Whitney Houstonért. Mikrofonba énekelve kazettákra rögzítettem a saját hangomat az övé fölé, de a dalok a RÁDIÓBÓL szóltak… érted, hogy értem? Olyan volt, mint egy élő karaoke szalagra felvéve. És a kazettákat a családi ebédeknél játszottam le, elérve, hogy hallgassák.

Milyen koncepció vezetett az új album munkálatai során? Mit próbáltál vele elérni?

Ez a lemez egyfajta memóriagyakorlatnak indult. Több közeli barátomat, családtagot kértem meg, hogy jegyezzenek le nekem bármiféle emlékfoszlányt a télről, olyan messzire visszanyúlva, amennyire csak tudnak. Különösen az érdekelt, milyen érzéseket váltottak ki belőlük a történések a téli hónapok során, főleg akkor, amikor még gyermekek voltak. Szerettem volna többet megtudni az emberek kapcsolatairól másokhoz, akik gyerekkorukban körülvették őket, és arról, miként változtatja meg ezeket a tél, a hideg, a sötétség, és ami vele jár. Az emlékképek, amelyeket kaptam, inspirációként szolgáltak az első dalokhoz, amiket az albumhoz írtam.

A Winter Games meglehetősen más, mint az előző lemezeid: a világa nekem valósabbnak tűnik, józanabb, nyugodtabb. Mi változott az El Radio óta?

Igazából ez volt az első alkalom, hogy élveztem a felvételek készítésének munkálatait. 2011 őszén otthagytam Brooklynt, és egy farmra költöztem, ahol én lettem a gondnok. Negyvenholdnyi területen éltem, és állatokat neveltem: teljesen egyedül, leszámítva a hétvégéket, amikor a barátom meglátogatott. Egyfajta menedékhelyként szolgált nekem, a gazdálkodás egy terápiás módjaként. Rájöttem, hogy a megszokott környezet elhagyása egy olyan élmény, amely hasznos bármiféle alkotói munka elvégzéséhez, ráadásul a jóval experimentálisabb dolgokhoz is célszerűnek bizonyult. Bármikor, a nappal vagy az éjszaka bármelyik órájában annyi zajt csaphattam, amennyit akartam, nem hallotta senki sem.

Élni és (nagyon gyakran) dolgozni a városban nagyjából arról szólt, hogy lépést tartsak a többiekkel, hogy a dolgokat tisztán, feszesen tartsam. Az utolsó néhány évben nagyon talajtalannak éreztem magam Brooklynban. A költözés közvetlen hatással van a munkámban megfigyelhető változásra. Több időm volt saját magamra, mint életemben eddig bármikor. Szóval vettem a bátorságot, és kísérletezni kezdtem a hangokkal. Zajokat rögzítettem, új módon használtam hangszereket. Máshogy kezdtem megkonstruálni mindent, sokat tanultam az alkotás technikai oldaláról is. És az állatok körüli élet pedig, amelyre mindig is vágytam, két lábbal a földön tartott.

Hogyan nézett ki egy átlagos napod az album munkálatai alatt?

A napokat általában a szabadban töltöttem kora reggeltől egészen addig, míg a nap le nem ment. Még télen is rengeteg órát töltöttem odakint. Amikor először kezdtem dolgozni a felvételeken, 2012 telének kezdetén, általában napkelte után ébredtem, hogy megetessem az állatokat. Sokszor tettem hosszú sétákat a birtokon kecskékkel vagy tehenekkel, istállót tisztítottam, kapukat építettem, kerítéseket, rengeteg volt a tennivaló. Élveztem azt, hogy a hideg levegőn lehetek. Késő délután tüzet gyújtottam, és legtöbbször akkor kezdtem a felvételeken dolgozni, amikor a nap már lement. Minden éjszaka másmilyen volt. Legtöbbször nem volt pontos koncepcióm. Néha a dalok az éjjeli felvétel közben születtek. Csak építettem és építettem, rétegre réteget, és minden hangkísérlet, minden lejátszás mindenféle terv vagy elvárás nélkül történt meg.

Meg tudnál nevezni egy számot az új albumról, amely egy kicsit többet jelent neked, mint a többi?

Az Our Man nagyon fontos dal nekem, mivel ez volt az első, amelyen a költözés után dolgozni kezdtem. Ebben az értelemben felszabadítónak éreztem. Fontos pontja volt annak, hogy az album alkotói folyamatát megkezdjem. Ezen kívül ez egy olyan szám is, amelynek a dalszövege egy aktuálisabb, introspektívebb, személyesebb módon íródott, mint a lemez többi daláé.

Minden művésznek szüksége van valamiféle segítségre másoktól, egy lemez sem készülhet el más emberek nélkül. Van valaki, aki nélkül ez az album nem születhetett volna meg?

Végül igen kevesen dolgoztak csak ezen az albumon. A zenészeket nagyon aprólékosan válogattam, és egyikük nélkül sem lettem volna képes az album elkészítésére. Valami különösen varázslatos és szürreális módon a kürtöt és a vonós szólamokat egyedül CJ Camerieri és Rob Moose (az yMusicból) rögzítette, összesen háromnapnyi stúdiómunkálatok során. És Jordan Richardson, aki az összes dobot és az egyéb ütős hangszereket feljátszotta, a felvételek körülbelül egy hetét teljesen egyedül rakta össze! Szóval számomra minden igen szerencsésen és furcsán alakult. Az egyetlen kivétel az Oh God, amelyet egy kissé később vettünk fel néhány más elképesztő zenész segítségével (Ben Shapiro dobolt, Catherine Popper játszotta fel a basszust), de ezen kívül a csapatunk meglehetősen kicsi volt.

Ugyanazon dolgozni hosszabb ideig szörnyen nehéznek tűnhet annak, aki a gyorsblogoláshoz és a szociális média azonnali megjutalmazásának módszeréhez szokott. Van valamilyen taktikád, hogy az alkotókedvet fenntartsad?

Igazából kihasználtam a szociális médiát én is, igaz, csak magamról és a kecskéimről, meg a macskáimról tettem fel időnként képeket a privát Facebookomra. Itt inkább gratulációkat kaptam, mint „jutalmakat” publikusan a szociális média zenei területének egészén.

Ha adhatnál egy tanácsot 15 éves önmagadnak, mi lenne az?

¡NE BESZÉLJ TÖBBET AZ APÁDHOZ!

Mit várhatunk tőled a következő években? Egy Európát is érintő turné túl nagy kérés lenne?

Tervezem, hogy turnézzak Európában 2014 kora tavasza környékén. A tavasz közepén vagy végén valószínűleg egy világ körüli turnéra indulok majd. És most, télen pedig egy új lemezen kezdek el dolgozni, amíg még a farmon állásban vagyok.