Vegyes érzelmekkel vártam a Swans koncertjét. Nem ismerem behatóan a zenekar munkásságát, de a rajongó ismerősök vallásos áhítatából ragadt rám is a régi és új albumokat hallgatva. Azt pontosan tudtam, hogy megterhelő és csodálatos élmény lesz ez a találkozás, nem is csalódtam. Az estét Jamie Stewart (Xiu Xiu) szólóprodukciója nyitotta, amiről sok értelmeset nem tudok mondani azon kívül, hogy valószínűleg semmit sem veszítettem volna, ha kihagyom. Dzsungelzajt idéző madárhangok kíséretében vezette elő melankolikus dalait, az effekteken túl egy szál gitárral kísért érzelmes énekével. A vége ki is maradt, de nem bánom.

A Swans előtti szünetben volt idő megbeszélni, hogy mi történt az amerikai zenekar hosszú szünettel megszakított harminc éves történetében. Mozgalmas évek állnak mögöttük, hisz még viszonylag friss a 2010-es újjáalakulás (a csodálatos underground-díva Jarboe nélkül), és tavaly jelent meg az új éra második albuma, The Seer címmel. Michael Gira kulthős, akit láthatóan óriási lelkesedéssel üdvözöltek az elkötelezett rajongók, jövőre lesz hatvan, de a karizmatikus szó nagyon gyenge közelítés csak ahhoz, amit intenzív színpadi jelenléte képvisel. Modern sámán ő, aki tüze köré gyűjti a történelem utáni kor elveszett, hidegben kóborló gyermekeit.

Swans

A színpadon hatalmas arzenál sorakozott hangszerekből és hangszernek használt tárgyakból, amiket Giráék alaposan ki is használtak. Nem is kezdek bele a felsorolásba, hogy mi szólalt meg ezen az éjszakán, de Thor Harris perkás kezében elképesztő dolgok fordultak meg. Harris amúgy igazi ősemberként pörgött az ütnivalók között, de minden tag arca egy-egy külön izgalmas történetet ígért. Maga Gira, aki szolidan elmosolyodott az őt ünneplő zászló láttán, majd önmérsékletre intette a feliratot lengető híveket, s akit mintha David Bowie-ból és Mickey Rourke-ból gyúrtak volna össze, olyan mint egy sokat látott és szenvedett prédikátor, aki elvesztette a hitét, de valami mást megtalált helyette.

Hasonlóan érdekes figura Norman Westberg, egy halott indián szelleme, aki mintha ott sem lett volna, lassúkéz-utánérzésként gitározott a “pálya szélén”. Kétségtelenül nem ő az az energiabomba, akiből Gira meríteni tud. Erre a kitüntető címre viszont eséllyel pályázhat a már felemlegetett multihangszeres perkás mellett Chris Pravdica basszer, akit bármely posztizéből importálhattak volna, mindig robbanás előtti állapotban tépte a négy húrt.

Michael Gira

Nem volt könnyű átvészelni a koncert első blokkjának fegyverként is hatásosnak tűnő, hallóideg-pusztító, irgalmatlanul gerjedő zajszőnyegét, amiből lényegében nem fejlődött ki sem dallam, sem megfogható téma, arra viszont jó volt, hogy megmerített abban a hangulatban, ami az elkövetkező két és fél órában várt ránk. A második etap már megfoghatóbbnak bizonyult, és ahogyan haladtunk a távoli végkifejlet felé, lüktető, repetitív döngölés váltakozott súlyos, erőszakosan tomboló zajorkánnal, néha pedig előragyogott Gira vokáljainak, kántálásának meggyötört és sötét szépsége.

A hosszú, végtelennek tűnő felvezetés nem volt hiába. Egy átlagos fellépés már rég véget ért volna, mire talán két óra elteltével – teljesen át tudtam magam adni a hullámzásnak, az erőnek, és el tudtam merülni a felhorzsolt föld árkaiba húzó örvénnyel. Nem arról van szó, hogy élveztem a műsort. Az élvezet erre az élményre nagyon rossz szó, ahogyan az intellektuális befogadás is teljesen értelmezhetetlen. A Swans zsigeri élmény, ebben hasonlít a szintén kíméletlen Neurosishoz. Míg azonban a Neurosis bőven ad fogódzót a transzhoz, a Swans ezzel nem segít.

Aztán Gira előhúzta a végtelen hangszertömegből a csengettyűit, nálam pedig szétcsúszott a világ, és nem csak a fizikai kínok miatt. Fény volt és mámor, aztán sötét lett és közös repülés. A transzba kerülő frontember vezényelt, pörgött és felajzott vadlóként ugrált, aztán minden különösebb cécó nélkül berekesztette a produkciót. Amikor ezeket a sorokat írom, néha még cseng a fülem, lassan két nappal a koncert után, de így is megérte.