— Zene

— 2013. July 28. 09:15

— Írta: Nagy Nikoletta Anna

Zabolátlan angyal a menny húrjain

A tizedik, jubileumi VeszprémFest illusztris fellépői közt találkozhatott a közönség a hegedű öntörvényű mesterével, Nigel Kennedyvel, aki már többször járt hazánkban, de nekem most volt szerencsém először élőben látni. Az élmény elvarázsolt.

A magát (joggal) prémium fesztiválként definiáló Veszprémfest lenyűgöző kulisszákat talált a várban, a Szentháromság téren a program fő produkcióinak. Bár a tücskök és denevérek alkalmanként bezavartak a műélvezetbe, a zene és a környezet bőven kárpótolt minden kellemetlenségért. Nigel Kennedyvel eddig nem volt szerencsém. Valahányszor Budapesten járt, én mindig lecsúsztam a koncertjeiről, mivel nem sikerült egyszer sem jegyet szereznem, így amikor megtudtam, hogy Veszprémben vendégeskedik, nem volt kérdés, hogy ezúttal mennem kell.

Kennedyről szokás elmondani, hogy műfajok és századok között ugráló, extravagáns művész, aki minden művet a saját képére formál, és aki a klasszikus zene művelői közt kirívó módon öltözködik, beszél és vezényli le fellépéseit. Simán felvesz egy focimezt, lazán káromkodik és remekül viccel az általa kitalált mockney stílusban, miközben célja a klasszikus és modern „komolyzene” megismertetése és megszerettetése minél szélesebb rétegekkel. Igazi sztár ő a hegedűsök között, akiről szinte mindenki tud valamit, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a lényeget, azt, hogy Yehudi Menuhin tanítványa mennyire elképesztően zseniális művész.

Fotók: Melczer Zsolt

Kennedy persze nem csak zenével hódít. Mielőtt játszani kezdett volna, úgy mutatta be saját magát („Nigel vagyok és jól érzem magam”), zenekarát (kiemelve, hogy a dobos nem zenész, de legalább agresszív, viselkedési problémás gyerek volt) és vezette fel a műsort, hogy teljesen nyilvánvalóvá vált, itt kilépünk a megszokott keretekből. Flörtölt a nézőkkel, egyiküktől elkérte a testtel előmelegített setlistet (amit minden ülésre akkurátusan elhelyeztek a rendezők) csak azért, hogy közölje, változott a program, és belekezdjen egyik saját szerzeményébe, a szívszorítóan gyönyörű Fallen Forest-be. Az angyali harmóniák aztán átfolytak egy, a bőgőssel egymásnak felelgetős játszadozásba, mellyel kezdetét vette a műsor első, „klasszikus” blokkja.

A klasszikus blokk Bach, Kreisler, Bartók szerzeményekből és jazzből állt. Bach jött tehát a folytatásban is, légiesen, könnyedén, egészen finoman megszólaltatva. A kedélyes, hangulatos átvezetések után pedig Bartóktól a Román népi táncok, egy szédületesen intenzív interpretáció formájában. Aztán egy nem is annyira rövid sztorit ismerhettünk meg Django Reinhardtról, Stéphane Grapelliről és a naturistákról, majd a művészvendég Roby Lakatost a színpadra invitálva elővezették a Swing 39 című Reinhardt darabot. Lakatos is remek zenész, de nekem itt erőtlen, színtelen és bizonytalan maradt, talán csak a fényesebb csillag halványította el. Nyilván számít az instrumentum, de nem lehet annyival jobb Kennedy mesterhegedűje, mint amennyivel ebben a kis jazz klasszikusban a brit Lakatos felett szárnyalt.

Miután az este főszereplője gondolatolvasói képességeiről is tanúbizonyságot tett (azaz kitalálta, hogy a közönség a sörre gondol), majd jól átvert minket egy kamu ráadással, rövid szünet következett. A második blokkban előkerült a kifejezetten neki készített öthúros elektromos hegedű, melynek segítségével saját, jazz, klezmer, rock, elektronikus zenei és klasszikus hatásokat magán viselő szerzeményeit vezette elő. Többek közt megszólalt a rockos Hills of Saturn, mely erőteljes hangulatváltásaival az este egyik legemlékezetesebb momentuma volt. A multikulti kvintett négy további tagja (Doug Boyle gitáros, Marian Mexicanu harmonikás, Yaron Stavi bőgős és a már emlegetett Krzysztof Dziedzic) kiváló, alázatos játékkal járult hozzá a műsor színvonalához.

A zárlatig előkerült még jazz, csárdás, pop, Roby Lakatos (aki ezen a ponton már fesztelenebbül és sokkal szórakoztatóbban játszott, mint az első jelenése során) és számtalan poén, hogy aztán éjfélkor mindenki hiányérzet nélkül indulhasson el a nyári éjszakába. Megértem, ha Nigel Kennedy valakinek „túl sok”, gesztusaival, poénjaival és stílusával. Nekik azt ajánlom, csukják be a szemüket és koncentráljanak a zenére, hogy a felületes ítélet miatt ki le maradjanak korunk egyik legizgalmasabb és leginvenciózusabb hegedűsének munkásságáról. Aki engem, várakozásaimnak megfelelően, hangulatokban és műfajokban színes programjával teljesen elvarázsolt Veszprémben.