Egyre nagyobb mennyiségben ömlenek a különböző csatornákból a nyakamba a feldolgozásra váró ingerek. Hol a szemem, hol a fülem fájdul bele a munkába. Néha pedig mindkettő. Illetve mind a négy. Ugyanis az ingerek esetében nem működik a természetes kiválasztódás, nekem kell szelektálnom, hogy csak olyan stimulánsok jussanak el a feldolgozásig, amik meg is érik a ráfordított időt. Mert az idő pénz! Az eddigi mondatokat akár zajnak is fel lehet fogni, hiszen nem direkte kapcsolódnak ahhoz, amiről írok: a zajból élvezhető zajjal kitűnő STOMP a témám.
A zene fogalmát elég nehéz röviden és tömören definiálni, de talán a “hangokból és a hangok közötti szünetekből felépített, megkomponált örömforrás” velősen tartalmaz minden lényegi elemet. Ha az emberiség első zenéjére kellene tippelnem, akkor csak azért nem mondanám a leveleken kopogó esőcseppek melódiáját, mert nem a létrehozásához, hanem a felismeréséhez kellett az emberi tényező. Nyilván véletlen volt az első ritmusképlet – éppen úgy, mint a penicillin felfedezése. A tudatosság pedig valószínűleg akkor jelent meg a zenében, amikor őseink rájöttek, hogy örömet okoz. A Wikipédián 105 zenei stílust találhatunk. Ezek harmadáról szerintem az emberiség 90%-nak sejtése sincs, de éppen emiatt a sokszínűség miatt szeretjük.
Hogyan lesz a zajból zene, és fordítva? A kettő közötti különbség kizárólag a befogadón múlik. Ha én például szájtátva bámulok néhány fickót (néha nem is négy, hanem öt érzékszervről van szó), akik Zippo-öngyújtókkal kattintgatnak egy sort, miután partvisokkal és kukatetőkkel jól elpáholták a kövezetet, akkor az nekem zene. Egymás mellé, alá, fölé pakolt zajok dallama, amiben az ösztönösség és a ritmusérzék dominál. A STOMP egy könyvben, de nem azonos lapon szerepelhetne a Yamato dobosaival, valamint különlegességében hasonlít az általam maximálisan respektált Bauchklang formációra is. Mégis hatalmas a különbség: a Yamato dobokat üt, a Bauchklang pedig szájjal dobol és zenél, míg a STOMP minden létező objektumból kicsikar valamit, amire muszáj fülig húzni a vigyort arcunkon. Az pedig hamarosan a magyar fülek (és szemek, és szájak) számára is kiderülhet, hogy ütnek-e akkorát élőben, mint a modernkori szamurájok.
Részlet a Stomp Out Loud című DVD-ről
Az én első élményem a “zajbólzenét” srácokkal az, amikor a ’90-es években a Friderikusz show-ba kaptak meghívást. Lehet szidni a pösze sztárt, de azért a varázslatért maximális riszpekt jár neki. A képernyő azonban rontott picit az összhatáson. Itt kell megemlítenem, hogy átéltem már hasonló dolgot: az 1994-es Diákszigeten öntevékeny “anti-krsna”-csoportosulás szerveződött amatőrökből, és minden létező tárggyal próbáltak akkora zajt csapni, hogy a “háre, háre” belevesszen a nemlétbe.
A brightoni banda története 1981-ig nyúlik vissza. Ekkor találkozott a két alapító, Luke Cresswell és Steve McNicholas, de a STOMP megszületéséhez még tíz év és egy Heineken-reklám kellett. Aztán ’91-ben robbant a siker, és azóta zakatolnak a srácok. Immár minimum öt társulat járja a világot, és jól odacsördítenek mindenütt, ahol szívesen látják őket. Áprilisban érkeznek Budapestre: elsejétől hatodikáig minden nap megdobogtatják a Papp László Budapest Sportaréna látógatóinak szívét és egyéb belsőszerveit. Fülvédőt csak az hozzon magával, aki nem tudja megkülönböztetni a zenét a zajtól!
Az a bizonyos Heineken szpot
Linkek: