Van abban valami visszavonhatatlanul kétezer-kilenc, hogy az ember egy Lorenzo Lamas akciófilm szintjének megfelelő sztorit bámul a 3D moziban, világot megmentő számítógép-animációs hörcsögökkel, miközben a nézők telefonnal fényképezgetik egymást, mert az a batár szemüveg néz ki annyira hülyén, hogy meg kelljen osztani a Facebookon. Az mondjuk kicsit javítja az élményt, ha legalább jópofa a történet, finom a popcorn, és nem nyomja az orrnyergem az élménykeltő infrastruktúra. Például ilyen ismérvek szerint teszek különbséget a G-Force és a Monsters & Aliens között, mert bizony ott van az a Palace és Corvin között elnyúló néhány kilométer.
Tehát nem annyira filmkritikáról van most szó, inkább élménybeszámolóról, mert hogy miből is áll egy 3D mozis este. Rákészülök, hogy most iszonyatosan le fognak nyűgözni, huszonsokadik századi technológiai vívmányokról fantáziálok, és hogy egy képből kiharapó cápa az ölemből eszi ki a pattogatott kukoricát. Lesz cukiság és akció, jópofa viccek és kommandózás, egy kis dráma és a világ megmentése, a végén meg úgy csettintek a nyelvemmel, hogy abból kihallatszik az elégedettség elvárhatóan magas foka. Ebben a nem annyira sok ismeretlenes egyenletben valahol a képlet vége felé van a ténylegesen közvetített művészi érték, a filmművészeti mélység és a hasonlók, úgyhogy még csak nincsenek is verhetetlenül magas elvárások. Illetve hozzá kell tenni, hogy a mostani 3D filmek felhozatalát nézve kizárólag meséről, horrorról vagy tinikoncertről lehet szó (leszámítva az IMAX dokujait, de az megint más kategória), szóval azért tényleg ne nézzük matyóhímzésnek az ikeás terítőt.
Elmondom, mi teljesült mindebből a Monsters & Aliensnél, és rövid leszek: minden. Ehhez az élményhez egy Palace moziban volt szerencsém iksz plázában, és tényleg azt éreztem végig, hogy minden azt szolgálja, hogy én ezen a filmen baromi jól szórakozzak, és szinte már fülelik a végén azt a csettintést, netán a marketingesek mérik is, és optimalizálnak ez alapján. A padlószőnyeg, a gondosan melegített popcorn, a kényelmes szék, a tökéletes hang és kép, ami mellett már igazán csak ráadás, hogy egyébként a film is nagyon korrekt. A történet amúgy arról szól, hogy Földünket megtámadja az űrből jött gonosz alien, az emberek pedig bevetik ellene a szupertitkos, szörnyekből verbuvált elitalakulatot. A főellenség ugyan egy kicsit hajaz a Power Puff Girls gonosz majmára, az alien sereg óriásbogara pont úgy tekint üveges szemmel a világra, mint a Horton Katie nevű ügyeletes ostobija, de hát istenem, van, ami kompenzál. Például, hogy az első pillanattól az utolsóig figyeltek arra, hogy ahol csak lehet, kihasználják a 3D terét. Érzékelem, hogy azért ez a technológia még bőven nem az, ami lehetne, de mégsem csak egymás fölötti layerekről van szó, hanem lépten-nyomon keresztülnyúlnak ezen, és jön a felém dőlő felhőkarcoló, az orrom elé tolt motorháztető és a többi. Szép, igényes, jól szórakoztam, köszöntem.
Lássuk, mi teljesült ehhez képest a G-Force: Rágcsávók esetében, és megint rövid leszek: semmi. Ez esetben úgy alakult, hogy egyrészt árérzékenyen böktem egy szerdai vetítésre, másrészt felébredt bennem a lelkiismeret, hogy ne csak a plázákba menjek már, hiszen ott van nekünk az a szép mozipalota, de rég voltam, nosza. Hogy a szerdai nap olcsósága miatt várható megnőtt forgalom vajon azért nem látszott, mert épp sztárfilmek mentek az összes többi teremben, vagy egyszerűen csak elnéptelenedett a hely, azt nem tudom megítélni biztosan, de hogy alig láttam embert lézengeni, az tuti. Mindenesetre csak magammal foglalkozva betáraztam a százkilós popcornt, ami ugyan kihűlt és kissé vattaszerű, de hát ne ezen akadjunk már fenn, gyerünk a teremebe be.
Sokkot kapni azon, hogy bénák a reklámok, elég nagy pofátlanság, de amikor már a Corvin melletti sarki fűszeres times new romannal írt promója fut vámház utcai Klapka szintű szinkronnal, az összekuszálja a homlokomon a ráncokat. Fogcsikorgatva végigülök egy ötperces Budapest TV hangulatú blokkot, és végre elkezdődik. Mivel nem éreztem azt az in medias res hatást, hogy az első pillanattól lehengereltek volna, a tizedik perc magasságában azon vettem észre magam, hogy nyomja az orrom a szemüveg, amit a bejáratnál adtak. Tizenöt perc után már a fülem is nyomja. Kitapasztalom, hogy kábé ilyen időközönként kell egy kicsit megigazgatni, hogy ne legyen kényelmetlen, és ilyen kis trükközéssel sikerül innentől nagyjából a filmre figyelni. Bár ennek sok értelme nincs. Nem igazán vicces, nem különösebben izgalmas, hanem főleg és leginkább csak úgy van, ami pedig a leginkább fájó egy 3D mozinál, hogy a legkevésbé sem használja ki a 3D teret, nincs benne az az élmény, amire az ember befizet.
Ja, a sztori: egy betanított rágcsálókból álló kommandós alakulat küzd a gonosz multicég vezére ellen, aki háztartási konyhagépekbe épített gyilkos robotokat, hogy azok egy gombnyomásra életre kelve leigázzák a Földet. Igazából ez megint csak másodlagos, mert nem ezen úszik el az élmény. Az pedig kifejezetten fájó, hogy az elúszásban kiemelt szerepe annak van, hogy a Corvin mintha már nem lenne a régi. Lenyomták a plázák, és lepukkant volna? Vagy tényleg rossz időben voltam rossz helyen? Esetleg a 3D az a műfaj, amire még nincs rendesen felkészülve a mozipalota, és az ilyen élményt máshol kell keresni? Ha valaki tudja, ossza meg.
Linkek: