Egy ideje már tudjuk, hogy a 42 az élet értelme, válasz minden kérdésre, a magyar szemlék életében azonban úgy tűnik, nem hoz szerencsét. Erre utal a csekély érdeklődés, a kiosztott díjak számának csökkenése és főként az, hogy a szervezők már azt vizionálják, ez volt az utolsó magyar mustra a hosszú sorban. Számomra a szemle értelme a díjosztáson túl a magyar film népszerűsítése, az érdeklődés felkeltése hazánk alkotói iránt. A magyar filmgyártás termékei elképesztően alacsony nézőszámokat produkálnak, pedig a magyar film (még) nem halott, elég csak az utóbbi évekből a Taxidermiára, a Bibliothéque Pascalra, A torinói lóra, a Deltára, a Töredékre vagy A hetedik körre gondolnunk. Egészen kiváló alkotások is születnek, épp ezért dühítő a párezres nézőszám.

Nem rossz tendencia ugyanakkor, hogy az idei nagydíjas film, Kocsis Ágnes Pál Adrienn című alkotása egyben a közönségdíjat is elvitte. A végeredmény tulajdonképpen megjósolható volt, különösen az sikeres Cannes-i szereplés után. A Pál Adriennről azonban már írtunk, essen szó most inkább a játékfilmes kategória futottak még csoportjáról.

Elsőként az Üvegtigris-brand harmadik darabját említem meg, amely teljesen méltatlanul annyi nézőt vonzott a mozikba, amennyit a többi versenyfilm összesen sem. Nem fogok szépíteni, a produktum hulladék lett, tehetségek (és tehetségtelenek) adják el magukat benne kilóra, a szponzori pénzekért befekszenek a legostobább reklámokat idéző klisékbe, illetőleg egészen konkrét reklámokba. Ennyire elcsépelt, önmagát ismétlő, unalmas és kínos filmet rég láttam. Pedig elméletileg nem vagyunk rosszak iróniában. Ez viszont egy nagyon rossz vicc.

Szintén a vígjáték zsáneren belül volt még szerencsém Miklauzic Bence A zöld sárkány gyermekei című alkotáshoz. Sokkal nyitottabban közelítettem ehhez, mint az Üvegtigris harmadik részéhez, meg aztán a téma is izgalmasnak tűnt. Megcsömörlött, kiüresedett életű ingatlanügynök (Rátóti Zoltán) indul harcba egy raktárépületért, amelyre viszont igényt formál a helyi kínai (hogy finoman fogalmazzak) közösség is. Tonnaszám ömlik a gagyi minden sarokból, vele együtt a klisék és az előítéletek, amit végül menetrendszerűen legyőzünk, bő nyálban tocsogva. A film bájos, kedves és szórakoztató, ugyanakkor számtalan ponton megbicsaklik, és alapvetően sem a történet sem a konfliktusok nem mozgatták meg a fantáziámat. A karakterek viszont remekül sikerültek, beleértve a mellékszerepeket is. A kínai főszereplő (Yu Debin) teljesen amatőr, mégsem okoz csalódást, Rátóti pedig egészen remek, de pár vonalból tökéletesre skiccelték amúgy is.

A nemzetközi karriert befutott Hules Endre A halálba táncoltatott leányt hozta el a szemlére. A kooprodukciós alkotás egy klasszikus táncfilm, amely a magyar néptánc világába enged bepillantást. Bárcsak ennyi volna! Hules azonban kokettál politikai kérdésekkel, (pár)kapcsolati krízissel, karriertörténettel, bosszúval és kultúrák különbözőségével is, mindeközben pedig arculati filmet forgat Budapestről. Kicsit sokat markol, aminek tudjuk, mi a vége. Ráadásul még a főszerepet is magára osztotta. Talán úgy érezte, ő az egyetlen hiteles színész a külföldről hazatérő impresszárió megformálására, aki a magyar tánccsoportból világsztárokat akar faragni. Mekkorát tévedett! Hiába adnak bele mindent a táncosok, a koreográfust játszó László Zsolt (akit ezért az alakításért a legjobb férfi főszereplőnek járó díjjal jutalmaztak) vagy a táncosból lett színész, Melkvi Bea és az ifjú Zsigmond Emőke elvesznek a gyenge dialógusokban és az elnagyolt, elcsalt sztoriban. Pedig sokkal több lehetett volna ennél A halálba táncoltatott lány. Engem konkrétan teljesen elvarázsolt és katarzissal ajándékozott meg Melkvi Bea szédült-szenvedélyes tánca, mely Zsigmond Vilmos kamerája előtt kelt életre. Az operatőri munka a táncosokhoz hasonlóan erős és világszínvonalú. Amikor helyén van a táncbetét (sajnos sokszor öncélú) tökéletes a ritmus is, szenvedélyes, elsöprő erejű, magával ragadó, mint egy örvény. Amikor csak annyit akar mondani, hogy a tánc nyelvén meg lehet „fogalmazni” azokat az érzéseket is, amikre szavak már nincsenek, a mű hirtelen nemessé válik, sajnos csak pillanatokra. Kár az eltékozolt tehetségért.

Utolsóként szólnom kell még a rendezői díjjal kitüntetett Mundruczó Kornél filmjéről, a Szelíd teremtés – A Frankenstein tervről. Mundruczót az egyik legtehetségesebb magyar filmesnek (és színházi rendezőnek) tartom. Most ő is bevállalta a főszerepet saját filmjében, ebben az esetben viszont nincs baj a döntéssel, mégis nagyot csalódtam a végeredményben. Mundruczó saját színpadi darabját értelmezi újra a film nyelvén, lenyeste belőle a felesleget, és létrehozott egy végletekig lecsupaszított, szikár műalkotást. Pontosabban ez lehetett a terv, csak ne volna az a vontatott középső rész. Jól indul ugyanis (a rendező télen, a kihalt úton vezet, telefonos interjút ad, aztán kínos castingon vesz részt) és jól is fejeződik be (itt nem lövöm le a poént, legyen elég annyi, hogy ismét a rendezővel és autójával vagyunk, azonban akad egy harmadik szereplő is) a Szelíd teremtés. A kezdet és vég között azonban űr tátong. Amennyire jól “mutatott” a színpadnak használt konténerben a magyar rögvaló, úgy lesz itt teljesen üres és felesleges, s a színészek is (a színházi produkcióban is szereplő Frecska Rudolf és Monori Lili kivételével) határozottan erőtlenek. Előnyére változott a mű a dramaturgia, a mondanivaló átadásának kérdésében. Most valóban a teremtés aktusára, a teremtő és a kreatúra viszonyára fókuszálhatunk. Ez az egyetlen történeti szál kap valódi nyomatékot, és a konzekvens súlypontozás hatásos, akárcsak Erdély Mátyás remek operatőri munkája (amely kiérdemelte a legjobb operatőri díjat). A Szelíd teremtésben van egy nagyon erős rövidfilmnyi szufla. Az a nagy baj, hogy rövidfilmmel még a nézők közelébe sem lehet jutni.

Azok alapján, amiket fent írtam, talán azt hihetné a kedves olvasó, hogy rendkívül csalódott vagyok a filmszemlével kapcsolatban. Ez azonban csak részben igaz. Elégedett vagyok a zsűri döntéseivel, örülök, hogy készülnek színvonalas produkciók és van még hely, ahol velük a közönség is találkozhat. Amit nagyon sajnálok, az a kissé összecsapott, a tehetséget tékozló munka, amiből határozottabb művészi koncepció és fegyelmezettség (valamint feltételezem, rengeteg pénz) segítségével remekművek születhetnének. Sajnos remekművek most nem születtek.

Arany Mikrofon Díj:

• Juhász Róbert hangmérnök, a Pál Adrienn és az Utolér című filmekért.

Arany Olló Díj:

• Czakó Judit vágó, az Utolér című filmben nyújtott munkájáért.

Legjobb Színész Díja:

• László  Zsolt, A halálba táncoltatott leány című filmben nyújtott alakításáért.

Legjobb Színésznő Díja:

• Bacskó Tünde, az East Side Stories című film The Wild Side című epizódban nyújtott alakításáért.

Operatőri Díj:

• Erdély Mátyás operatőr, a Szelíd teremtés – A Frankenstein terv című film fényképezéséért.

Rendezői  Díj:

• Mundruczó  Kornél, a Szelíd teremtés – A Frankenstein terv című filmért.

Játékfilmes kategória Fődíja és Produceri Díj:

• Kocsis Ágnes: Pál Adrienn
• Producer: Pusztai Ferenc