Almodóvar egy időre eltűnt a látókörömből, mivel Penélope Cruz-mániája számomra érdektelen termékeket eredményezett. A Rossz nevelés óta nem éreztem már semmi késztetést arra, hogy beüljek a moziba egy-egy premierje kapcsán. Most azonban visszatért régi múzsájához, Antonio Banderashoz, akivel együtt dolgoztak két kedvenc Almodóvar (botrány)filmemen, A vágy törvényén és a Kötözz meg, és ölelj!-en. Banderas és a zseniálisnak tartott alapanyag tehát újra elcsábítottak.

A bőr, amelyben élek több népszerű és (mindig) aktuális témát feszeget, s pont ebben áll legfőbb érdekessége. Hőse a menő és szakmai körökben is elismert plasztikai sebész, Robert Ledgard (Banderas), aki bizony nem átall tilosban járni, és emberen kísérletezni ki korszakalkotó művét, a tökéletesített bőrt, amely ellenáll az égésnek és csípéseknek. Ahogyan az már lenni szokott, múltjának mélyen őrizgetett fájdalmai késztetik erre a munkára. Kísérleteinek alanya, egy gyönyörű, fogságban tartott nő, a szépség szobrászának főműve (Elena Ayana), aki viszont meglepő módon az elvártnál kisebb ellenérzést mutat amúgy tökéletesen kilátástalannak tűnő helyzetével kapcsolatban. Komplex kis viszony ez, a fogva tartó Pygmalionként tekint teremtményére, és a nő sem tűnik teljesen közömbösnek. A túsz fogva tartója iránt való érzelmi kötődése a pszichológiában dokumentált jelenség, ettől függetlenül azért van min meglepődni, ahogyan a történet fonala kigombolyodik.

Almodóvar szép munkát végez, a néző számára is követhető, de mégis csavaros módon feltárja két főhősének múltját és a pillanatot, ahol a két életút örökre összekapcsolódik, ezt a momentumot helyezve a középpontba. Mindkét figura esendő, tévedések, sőt bűnök által szennyezett ember, mégsem a morális megközelítésen van a hangsúly (holott ez adott volna), hanem sokkal inkább kettejük bonyolult és izgalmas kapcsolatán. Persze ez sem újdonság, a kiváló spanyol rendező nem először nyúl bele a fogva tartó és fogoly között kialakuló ellentmondásos viszony témájába (pont a két említett, Banderassal közös filmje jó példa erre). Most sem bicsaklik meg, keze alól profi munka került ki.

Akármilyen súlyos és sötét témákat kerülget A bőr, amelyben élek (nemi erőszak, öngyilkosság, gyilkosság, bosszú, önbíráskodás, identitásválság), az almodóvari “hang” ismét színes, harsány és szatirikus. Van valami végtelenül irreális (és egyben végtelenül humoros) az egészben, ami elemeli a mindennapokból az egyébként egyáltalán nem lehetetlen kategóriába tartozó történetet. Mindenki olyan végletes, olyan karikatúra-szerű, hogy a néző hajlamos lesz elsiklani afelett, hogy egy jelenetben épp szexuális erőszak zajlik (főként akkor, ha ezt egy tigrisjelmezbe öltözött kretén hajtja végre, aki ráadásul maga sem tudja kivel és mit csinál). Ezzel a harsány iróniával és szatirikus ábrázolással éri el azt, hogy bár a vásznon minden korú, nemű és társadalmi státuszú ember a szenvedés mélységes poklait éli meg, mégsem fekszi meg a néző gyomrát, aki bármennyire is szégyenkezhet emiatt, inkább szórakozik, mint gondolkozik, és a moziból kisétálva sem a sztori mélyebb rétegeit kezdi el kapargatni, hanem elismerően csettint a nagy mesélő képességeire. Ez lehetne akár gyengeség is, de én inkább Almodóvar védjegynek tartom.

Kevés lenne azonban a kitűnő rendező, ha nem állna mellette a remek színészi gárda, élén mindjárt a hollywoodi sztárrá avanzsált Banderasszal, aki a hideg profi és az érzelmektől elgyengült romantikus között vezeti karakterét, meglepően hibátlanul. Az “áldozatot”, Verát alakító Elena Ayana mögött is jelentékeny szakmai múlt áll, de frissessége tesz igazán jót az elsősorban nagy formátumú matrónák (Carmen Maura, Marisa Paredes) és femme fatale-ok (Victoria Abril, Penélope Cruz) által uralt almodóvari életműnek. Ayana szép és kacér, lányos-nőies, de tud androgün is lenni, aminek különös jelentősége van, hisz a mű eljátszik a nemi identitás kérdésével. Carmen Maura persze csuklóból hozza a nagyasszonyt, még házvezetőként is királynő.

A rendező munkásságát kísérő alkotótárs, Alberto Iglesias zenéje sokáig kísérti a nézőt, és hozzájárul a baljós, titokzatos, de ugyanakkor zavarba ejtően őrült atmoszféra megteremtéséhez, amit a néhol giccsesen színes, máskor letisztult, hűvös belső terek is felerősítenek. Zavarban vagyunk, de nem baj. Nagyon jó látni, hogy a mester alkot, és elemében van, az erős alapanyag pedig ebben az esetben remekül a “keze alá dolgozott”. Kellemes szimbiózis, hiszen a film ráirányítja a megérdemelt figyelmet a Tarantulára. Sajnos a könyvhöz még nem volt szerencsém, de abban biztos vagyok, hogy a spanyol kultrendező finomította, sajátos feminin látásmódjával árnyalta az eredeti művet, viszont le is egyszerűsítette és kiszámíthatóvá tette. Annak tehát, aki a film megtekintése után találkozik a könyvvel, valószínűleg már csak az új nézőpontok – illetve a lélekábrázolás mélységei – adnak újdonságot, hiszen a nagy csavarok lelepleződnek. Almodóvar hatvan felett is nagy formában van, ezzel a darabbal ismét belopta magát a szívembe.

A bőr, amelyben élek – trailer