… avagy még egy bölcsész életében is vannak olyan napok, amikor nem tudja közömbösen félretolni a gazdasági rovat rémült arcú bankárhódjait, és rájön, amennyiben félbevágják az ő hitelkártyáját is, nem lesz több tejeskávé és cigaretta. Utazás a pénztárcám körül, kultúrsznob perspektívából, végteleníthető filmes vonatkozású pontokba szedve.
Freud a megmondhatója, hogy a projekció (kivetítés, áthelyezés) milyen hasznos és valójában mennyire célratörő működése a varázslatos emberi agytekervénykupacnak. Nincs is jobb dolog annál, mint a minket érő / bennünk rejlő defektusokat ledobni magunkról, kiadni magunkból – olyan ez, mint a hajnali két órás “hányjál-attól-jobb-lesz” időszaka egy különösen alkoholközpontú céges bulinak, szülinapnak, babazsúrnak, sattara. (Tulajdonképpen ide tartozik nagyrészt a családi erőszak is, de az csúnya és rossz dolog.) Sokan kifestik, kirajzolják, kialkotják magukból a mocskot, amit a külvilág rájuk hord napról-napra, benga nagy dömperekkel.
Heteken keresztül azzal ébredni, hogy ráomlik a fejünkre a világ, meghalnak a bankok, megesz a Mammon, ha nem leszel jó gyerek – hát, nem egy túl “what-a-wonderful-world” feeling. De mit tehet egy képzőművészetekben gyenge, írói válságban süppedő bölcsészlajhár, ha ki akarja adni magából a rohadék öltönyös angolnákkal szembeni elkeseredett dühét? Hát kipróbálja a fordított projekciót – avagy fojtsuk témába vágó alkotásokba bánatunk!
Sziriána (Syriana)
A Közel-Kelet túl messze van, avagy Clooney közlegény megmentése. Lassan már az oviban taníthatnák az alapvető összefüggések oktatásakor, hogy olaj = sok pénz = világgazdaság, ezáltal a Sziriána, ha nem is egy az egyben reflektál a mi kis hitel-, gazdasági, ésatöbbi válságunkra, az adalékok között első helyen áll. A mellékszereplői Oscart anno George Clooney kapta Bob Barnes CIA-ügynök megformálásáért, de a nem kevésbé erős Matt Damon átlag negyedóránként levágott, elragadtatott monológjai az arab tényállással kapcsolatban megdöbbentően életszerűek, bármennyire is geil ilyet mondani egy amerikai, nagy költségvetésű filmmel kapcsolatban. De ez van, pedig Matt csak egy szaros kis energetikai elemző. Rezignált gazdasági thriller, különös háttérzenével.
Játsz/ma (The Game)
Ha a Sziriána fojtott ambient-feelingje elaltatta volna bennünk a tőzsdecápákkal szembeni akut gyűlöletet, a Hetedik rendezőjének celluloidra álmodott purgatóriumában megtekinthetjük a szép nevű Nicholas van Orton szenvedéstörténetét. Gazdagság, siker és hatalom – minden lefeküdt a fesztelen és skandináv hűvösségben élő businessmannek, de ez a hatalom a 20. században nem járt (és most sem jár) érinthetetlenséggel. Kétes értékű, de biztos hatású passió az egyetlen karaktert tökélyre fejlesztő Michael Douglas-szel.
Michael Clayton
Vessük el az örök sármőr, és itt is főszerepben díszelgő George Clooney borostakirály figuráját, és fókuszáljunk arra a részére ennek a különleges hangulatú filmnek, amit a nem éppen tévedhetetlen Oscar-ítészek helyesen a legmeggyőzőbbnek tartottak a legutóbbi gálán. Tilda Swinton a mi emberünk, aki a U/North mezőgazdasági gigacég oldalán álló Karen Crowder szerepében relatíve kevés mozgástere és játékperce ellenére szépen hozza a bajba került multi megmentőemberét. Minden mozdulatában és gesztusában megtalálható mindaz, amit mostanság lehet látni bármelyik híradó gazdasági válsággal kapcsolatos részét bekapcsolva, ha éppen egy bukott cégvezért interjúvolnak a hogyanokról és mikéntekről: egy kis “elkúrtuk”, egy kis “sebaj, jön a millás végkielégítés”, meg egy kis “de hát nem csak én vagyok a tettes”. Az utóbbi már a nürnbergi per során se használt, most se fog.
Damages (A hatalom hálójában) – az első évad
Ha már rátértünk az idegesítően magabiztos céges arcokra, csapjunk bele a személyi kérdésekbe: Glenn Close arcvonásainál kevés irritálóbb van Hollywoodban, így tökéletesen mellétehető Tilda Swinton karakterének. De ha a Close által alakított Patty Hewes a jó oldalnak tűnik valaki számára, csak mert egy még nagyobb disznóságokat elkövető cégvezető (Ted Danson) ellen bevállal egy giga-mega-óriáspert, az magára vessen. Ha pedig tényleg beveszi, hogy a vád ügyvédei a gazdasági világválság fehér lovagjai, hát sürgősen ruházzon be egy irattartónyi iróniára, valamint kezdjen neki az éppen második évadot futó sorozat elejének. A nagyhalak közé bedobott, ártatlan főszereplőlányka szemével mozizhatjuk végig egy évadon keresztül, mi is lesz a sorsa azoknak, akik azt hiszik, a jogi karról sugárút vezet a mennyországba. Szóval csak óvatosan, eltés jogász barátaim!
Wall Street (Tőzsdecápák)
… Na, és akkor utolsónak belecsobbanunk az aranykorba, amikor még Charlie Sheen nem a Horrorra akadva-sorozat és más kétes értékű celluloidszökevények gyártásával kereste a kenyerét, sőt, még a bombasztikus akciószatíra, a Nagy Durranás első és második részét is a jövő homálya fedte. Ekkor kapott Oscart a Tőzsdecápákért a jó öreg Michael Douglas, aki a kisebbik Sheennel párban összehozta a gazdasági thrillerek mélytengeri csúcsragadozóját. A filmet már némiképp megülte a patina, de egészen addig kortalan és újranézhető marad, amíg az Egyesült Államok bármilyen formában létezik. A ’80-as évek végén egy gazdasági témájú film még sokkal inkább arról szólt, hogy eladod-e a lelked, vagy rájössz-e, hogy a pénznek miért van szaga, s sokkal kevésbé arról, hogy miközben az isteni Gordon Gekko és Bud Fox drámázik, az olajsejkek multimilliárdosokká válnak, Afrikában pusztít az ebola, és bár az USA átnézhet a milliónyi nyomorgó bevándorlón, annak is meglesz a maga következménye. A Tőzsdecápák egy zsánerkép a már kiábrándult, de még ragyogónak tűnő amerikai szépségről – és egyúttal egy szelet történelem is monokróm monitorokkal, kosármeccs után becsajozó brókerekkel és “új kor virrad” feelinggel.
Linkek: