Sok mindent elárul Baron Cohen (és állandó rendezője, Larry Charles) filmjeiről, hogy bár keretes szerkezetben láttam diktátorkodása előtti filmjeit – tehát a sokak szerint karriercsúcspont kazah riporter, Borat kimaradt -, mégis úgy érzem, minden poént ismerek nemcsak Ali G vagy Brüno, de az említett kazah honfiú kalandjából is. Ha műfajt nem is teremtett, az mindenesetre bizonyos, hogy a zsidó pasas három film és tucatnyi többszázezres nézettségű YouTube-videó után megszerezte a maga közönségét, melyben az átlag nőgyalázó poén nem számít feminizmusellenességnek, egy egész nemzet vagy vallás leszólása pedig nem számít blaszfémiának.

Maximum azok számára, akik nem értik a viccet. Nem véletlen, hogy a Borat után egy komplett ország határolódott el a komikustól, bizonygatva a teljes játékidő hazugság-voltát, ám nem sokkal később ők is belátták, hogy a félbolond(?) riporter legalább annyit tett Kazahsztánnak, mint amennyit “ártott” nekik. Ez a kis momentum is rámutat arra, hogy hiába van fényévekre a szalonképesség szintjétől a színész bármelyik alteregója, végső soron az egész világ ál-polkorrektsége, mellveregetős feminizmusa és tősgyökeres konzervativizmusa még mindig jobban ingerli az ember gyomrát. Baron Cohen pedig különösebben nem izgatta eddig se magát, ha az erre rámutatáshoz meleg osztrák divatmániásként kellett távol-keleti srácokkal huncutkodni, vagy angol utcasarki yuppie-ként hülyét csinálni magából.

Mindez nem jelenti persze azt, hogy a filmszakma egyöntetűen Sascha mellé állt volna: legalább annyian és annyira utálták az eddigi munkásságát, mint amennyien elismerték és felismerték, hogy nem egy újabb Adam Sandlert/Rob Schneidert/stb. vagyunk kénytelen elviselni. És még azt se lehet mondani, hogy nem joggal mondta mindkét oldal a magáét: az egyes figurák gyakran olyannyira elmerültek a gusztustalankodásban, hogy elfelejtettek filmet csinálni. Ez a gyenge pont pedig meredező falloszként vonja magára a figyelmet A diktátor esetében is, sőt, még jobban, hiszen ezúttal klasszikus játékfilmként kéne kifejezetten rövid játékidőben (93 perc) egyszerre ütősnek és szórakoztatónak lenni. A megvalósítás pedig ezúttal is felemás: a történet egy romantikus regény “váratlan” fordulataival halad előre.

Az olajban gazdag, kelet-afrikai Wadiyából az ENSZ nyomására az Egyesült Államokba látogató Aladeen tábornokot egyik lefizetett testőre megpróbálja megölni, de csak a szakállát vágja le, így az utcán senki sem ismeri fel a mindenki által utált (és egyébiránt totál álomvilágban élő) közellenséget. Talán el is csapná egy kamion, ha nem futna össze egy általa halálra ítélt, valójában viszont az országából elmenekült wadiyaival, Nadallal (Jason Mantsoukas), aki mit ad isten, nem baltát állít a fejébe, hanem még segít is neki. A szerkezet alapvető gagyiságát eddig a formátum elkendőzte, ezúttal viszont egyértelmű: Sascha filmje bugyuta, már-már limonádé mozik szintjét idézi.

Jellegében, de nem tartalmában. A fickó ugyanis nem fulladt ki az évek alatt, és a Brüno után sem önismétlés a műsorszám. Igaz, hogy ettől kicsit a Szeszélyes évszakokat idézi A diktátor, mégis igazi besavanyodott csőlátónak kell lenni, hogy pl. a helikopteren Nadallal párban előadott műsorszámukat ne röhögjük végig teljes szívből. Játékfilmként kezdetleges képet mutat a Diktátor: a klisék megvannak (beilleszkedés egy másik kultúrába, személyiségfejlődés, sattara), azonban ezeket a paneleket nem valami igazán ötletes történet, mint inkább egy nagy adag geghalmaz fűzi össze – igaz, hatásosan és szórakoztatóan. Az meg, hogy levonunk-e valami konzekvenciát az átváltozóművész újabb kalandjából – majdhogynem lényegtelen.

A diktátor trailer