Az összeesküvés-elméletes filmek a korszellemnek megfelelően a legkeresettebbeknek számítanak a hollywoodi thriller szcénában, és pont emiatt érezzük egyre többször lerágott csontnak ezeket a filmeket. Hiányzik belőlük az a megdöbbentő erő, amivel először sokkoltak minket, így ma már nem elég egy jól megírt történetet másodvonalas színészekkel eljátszatni, hanem kell valami plusz, legalább egy nagyágyú, akivel be lehet csalogatni a nézőt az x+1-edik ilyen témájú filmre is. A Kevin McDonald (Az utolsó skót király) rendezésében készült Dolgok állása hozza ezt: Russell Crowe-nak bitang jól áll a huszonöt kiló felesleg, Ben Affleck a Hideg nyomon rendezői székéből kipattanva talán életében először alakít jól, s bár a történet a végére túlpörgi magát, ettől még nem fosztja meg a nézőt egy nagyon jó mozis élménytől.
A napjaink Washingtonjában játszódó cselekmény nem fektet nagy hangsúlyt az alapozásra, ezért öt perc után a dolgok középpontjában találjuk magunkat. Valaki vérprofi módon meggyilkol egy látszólag drogokkal seftelő pitiáner bűnözőt, és kómába repíti a rossz időben, rossz helyen tartózkodó szemtanút; másnap reggel pedig a metró elé löknek egy fiatal nőt, akiről később kiderül, hogy a város egyik legnagyobb perében a jófiúk oldalán lévő elemző. Látszólag nincs összefüggés a két bűncselekmény közt, azonban a Washington Globe újságírója, Cal McAffrey (Russel Crowe) mégis felfedez valamit, arról nem beszélve, hogy kiderül, hogy az analizálónak viszonya volt Stephen Collins képviselővel (Ben Affleck), aki az egész tárgyalást kezdeményezte, és aminek keretében egy zsoldoscég monopolhelyzetbe kerülését szeretné megakadályozni (s nem mellesleg McAffrey szobatársa volt még régen az egyetemen, és azóta is nagyon jó barátok).
Mondani sem kell, beüt a krach, és úgy tűnik, hogy Collins politikai karrierje a végéhez ért, aki utolsó esélyként felkeresi a barátját, hogy segítsen neki. McAffrey egy jó szaftos sztorit szimatolva különösebb kérlelés nélkül beadja a derekát, és a lap fiatal bloggerével, az elbűvülő Della Frye-jal (Rachel McAdams) belekezd a több szálon futó nyomozásba, ami során rengeteg minden kiderül, de legfőképp az, hogy senki sem az, aminek látszik, és senki sem azon az oldalon van, ahol a tények szerint lennie kéne.
Ez a film legerősebb része: McDonald jól megérezte, hogy az akciót nullára kell redukálni, és helyette a minden részletre kiterjedő nyomozást/kutatást kell a lehető legpontosabban és legteljesebben ábrázolni, így ugyanis a Dolgok állása már harminc perc után úgy kelti a feszültséget, mint más effajta filmek a végső leleplezés pillanatában. Crowe ráadásul az évtized legjobb alakítását hozza ki magából, és a Hazugságok hálója után most már bátran kijelenthető, hogy a huszonöt kiló felesleg neki rettentően jól áll. Új karaktert kölcsönöz neki, amivel tökéletesen tud azonosulni, vagyis színészként abszolúte megújult az elmúlt pár évben.
Ráadásul nem ő az egyetlen, aki százhúsz százalékon teljesít. Lehet, hogy elfogult vagyok, de én még sose láttam Ben Afflecket jól alakítani, itt viszont egy mozdulatába sem lehet belekötni, mint ahogy a mellékszereplők is magabiztosan hozzák azt, amit a karakterük megkíván. S tulajdonképpen eme jó casting miatt érdemes megnézni a Dolgok állását többször is, mert a történet sajnos a végére kidurran, mint egy túlfújt lufi. Rettentő sok a csavar, és az utolsó félórában a drámai ábrázolás is kissé eltúlzott, ami főleg a zárásban okoz problémát. Van egy olyan érzésem, hogy az utolsó tizenöt perc lehagyásával még annál is jobb lett volna a film, mint amilyen végül lett, illetve, ha a végén is ugyanúgy nélkülözték volna azt az amerikai hazafias bullshitet, ami minden ilyen témában megtalálható, akkor valószínűleg egy olyan rendezéssel lenne dolgunk, ami vállalható lenne akár évtizedekkel később is. Így viszont csak a korszellemnek felel meg, s ki tudja, hogy ez mennyi időt jelent.
A dolgok állása trailer
Vagyis inkább az apróságok, semmint a nagy egész miatt jó a Dolgok állása, de ettől még emlékezetes marad. A képi világ telitalálat, és úgy érzem, hogy egyáltalán nem volt baj az egyszerű sablonokat nélkülözve jobban bemutatni egy szerkesztőség mindennapi életét, mert csak hitelesebbé és emberközelibbé tette ezzel a filmet. Azt pedig, gondolom, már mondanom sem kell, hogy mennyire várom Russell Crowe-ot újra elhízva, habár erre most még várnom kell, mert valószínűtlen, hogy a jövőre készülő Robin Hoodban sörhassal szedje el a gazdagok vagyonát. Négyes.
Linkek: