Az ELTE TÁTK hagyománnyá váló, “Ha érteni akarod a világot” címmel futó dokufesztiválja igazán emlékezetes darabot mutatott be, a zavarba ejtő és ellentmondásos fogadtatású Az ölés aktusát. Joshua Oppenheimer rendező nem kevesebbet próbál közvetíteni nézői felé, mint az Indonéziában, a múlt század hatvanas éveiben lezajlott kommunista-ellenes tömegmészárlás történetét, a gyilkosok nézőpontján keresztül.
A főszereplő, a filmőrült tömeggyilkos Anwar Congo, aki Oppenheimer kamerája előtt arra kap lehetőséget, hogy egy kvázi-propaganda alkotásban, kedvenc mozis kliséibe helyezkedve (pszicho)dramatizálva újra átélje az eseményeket. Congót az aktuális indonéz paramilitáris szervezetből kikerülő cimborái, régi tettestársai és a nem mindig teljesen önkéntesnek tűnő statiszták segítik a projekt megvalósításában. A néző pedig a kényelmes székbe simulva egyre azzal küzd, hogy a fikciós és a valóságos elemeket szétválogassa. A hazánkban bemutatott kibővített verzió 159 perce úgy telik el, hogy a feszültség csak nő, a zavar csak fokozódik, és semmi sem ad feloldozást. Ahogy Oppenheimer a filmhez adott “használati útmutatóban” tanácsolta, beszélni kell róla, mert a kibeszélés talán segít.
Nincs mese, Az ölés aktusa (The Act of Killing) megtekintése során egy valódi tömeggyilkos múltjával és jelenével szembesülünk, aki mellesleg joviális, szerető nagypapa, a világ iránt nyitott és érdeklődő, a barátai felé lojális, néha humoros oldalát is megvillantó ember. A szembesülés még akkor is igaz, ha a múlt nem korabeli, homályos, fekete-fehér kockákon kerül elénk, hanem néhol szürreális-álomszerű, néhol vacak szappanoperák, máshol zsánerfilmek stílusát idéző jeleneteket látunk a bizarr csapat tolmácsolásában. Congo és társai a gyilkosok és áldozatok szerepében is megmutatkoznak, agitprop jelenetek váltakoznak egy falu felgyújtásának vagy épp kínvallatásnak felidézésével. Oppenheimer nagyon komoly munkát végzett a film elkészítésével, és egy olyan ügyre irányította rá a közvélemény figyelmét, amely megérdemli a nemzetközi érdeklődést.
Joshua Oppenheimer
A film pedig biztosan eléri célját, hiszen a hatása elementáris. A nézők többsége (ahogyan ez a filmet követő beszélgetésből kiderült) nem hitte el, hogy a szereplők követték volna el a rémtetteket, háborogtak a rendező etikai szempontból aggályosnak tűnő alkotási módszerén. Nem akartunk szembenézni a lehetőséggel, hogy Anwar Congo, a hős, aki tiszta tekintettel néz a szemünkbe, és úgy mutatja meg, hogyan gyilkolt ezret nyakra hurkolt dróttal, valóban egy közülünk, egy ember, akihez hasonló nem kevés sétálgat szabadon Indonéziában (sem). Ahogyan pedig a film utáni beszélgetésre meghívott nemzetközi büntetőjogász szakértő rámutatott, esély sincs arra, hogy ezek az emberek demokratikus eljárásban valaha bíróság elé kerüljenek.
Anwar Congo tehát együtt él bűneivel, meghasonlott állapotban egyszer hősnek, máskor szörnynek érezve magát, függően attól, hogy milyen szemszögből emlékszik a múltjára – a regnáló politikai hatalom győzelemre segítőjeként vagy a karmát elfogadó magánemberként. A forgatás során egyébként a dramatizált jelenetekkel folyamatosan szembesült (ennek példáit láthatjuk a filmben is), ami újabb értelmezést ad a befogadónak. A rendező igyekszik elfogadni annyira hőseit, hogy azok bizalommal forduljanak felé, de bármennyire érthető ez, a néző gyomra felkavarodik, és habitustól függően szomorúan vagy dühösen, de semmiképp sem érintetlenül távozik a sajátos stáblista után. Oppenheimernek mégis igaza van: erről beszélni kell.
Szerencsére a bemutató nem egyszeri alkalom volt arra, hogy ezzel a felkavaró alkotással találkozhasson a magyar közönség. A Titanic Filmfesztivál Filmdokk szekciójában ismét szembesülhettünk Anwar Congo történetével.
The Act of Killing trailer