Elő szokott fordulni velem (nem is olyan ritkán), hogy már a plakát és a mottó alapján kinézek magamnak egy filmet, és valahogy teljesen biztos vagyok benne azonnal, hogy mesterművel van dolgom. Néha azonban csalódok az ösztöneimben, és kiderül, hogy a dolog első ránézésre sokat ígér, aztán mégis bóvli rejtőzik a sorok mögött, de szerencsére Jacques Audiard A próféta című alkotása estében szó sincs erről.
A próféta, mely a Cannes-i fesztivál nagydíját is megszerezte, a Kino mozi jóvoltából került a budapesti filmbarátok közelébe. Témájában és történetében a gengszter- és börtönfilmekkel rokon Audiard műve, de a Volt egyszer egy Amerika vagy a Keresztapa bűnözőromantikája távol áll tőle. Ahogyan egyszerre két történetet is elmesél, egyszerre legalább két filmes műfajt használva (mert ott van azért még a társadalmi problémák dokudráma-szerű felvázolása is), a képi megvalósítás is egyszerre naturalista és szimbolista. Egyszerre van benne a lecsupaszított, zsigeri harc a túlélésért és az emberben rejlő szépség még ebben a sivár környezetben is megnyilvánuló jelenléte. A film hosszú és lassú, teret enged a történések és érzelmek kibontakozásának. Rendkívül nagy erénye (talán pont a lassabb tempó miatt), hogy apró malőröktől eltekintve végig következetes, logikus és hiteles tud maradni.
A próféta Malik, a rendőrverő arab (de mégis identitás-nélküli) fiú története, akire a nyilván független és véletlenül sem rasszista francia bíróság lazán ráhúz hat évet. Persze az árva, 19 éves Malik sem egy ma született bárány, az alkotók (szerencsére) nem is teszik őt a körülmények áldozatává, és nem is mentik fel cselekedetei következményei alól. A börtönbe kerülve szerencséjére vagy balszerencséjére rögtön belebotlik a terep nagyágyúiba, a korzikai bandába, akik származására, előnyös adottságaira és arra tekintettel, hogy még látszólag nem állt be sehová, kényszerítik, hogy végrehajtson nekik egy rizikós és borzasztó melót. Malik megtörik, gyilkol, és a korzikai főnök csicskája lesz.
Az első gyilkosság azonban a mardosó bűntudaton kívül még más nyomot is hagy a fiúban. Egyrészt az áldozat innentől kezdve folyamatosan kísérti vagy talán jobb szó az, hogy kíséri útján, másrészt profetikus látomásai lesznek. Ráadásul az áldozattal folytatott nagyon rövid beszélgetéséből merítve vezérfonalat szerez a benti élethez. Tanulni kezd, szivacsként szívja magába a börtönben fellelhető ismereteket. Nyelveket sajátít el, hozzádörgölőzik a nagymenőkhöz, sunyin alkalmazkodik, kitartóan építkezik, míg végül tényezővé tud válni maga is. Ezt a fejlődés- vagy nevelődés-történetet kíséri végig a kamera.
A próféta trailer
A nem túl nagy filmes tapasztalattal rendelkező Tahar Rahim Malik szerepében igazán meggyőző, tökéletesen elhihető neki, hogy botladozva indul, de alkalmazkodó készsége, kitartása és ereje képessé teszik arra, hogy pár év alatt maga is fajsúlyos bűnöző legyen. Hiteles az, ahogyan fél, ahogyan harcol, küzd a látomásaival, majd használni kezdi őket. A börtönben rátalál olyan, számára eddig nyilvánvalóan teljesen ismeretlen érzelmekre és értékekre, mint az apa-fiú kapcsolat, vagy a barátok közti szeretet és egymás iránti elkötelezettség. Nincs a játékában semmi modorosság vagy rossz értelemben vett profizmus. Él a szerepében, akár egy dokumentumfilmből is kiléphetett volna. A másik fő karakter, a korzikai banda feje, a kvázi apa, aki egyszerre keseríti és könnyíti meg a fiú életét. Őt Niels Arestrup kelti életre, aki egyszerre esendő és szemét, nagystílű és szerencsétlen, hibátlanul hozza a figurát, egyszóval remekel.
Mesélhetnék még rengeteget arról, mennyire ütős filmzenét raktak össze az alkotók, vagy a naturalista-realisztikus és szimbolista-látomásos képek zseniális váltakozásáról, de a lényeg végül csak az marad, hogy most ezért nagyon érdemes moziba menni, és ezt a két és fél órát rászánni időnkből a Cannes-i nagydíjasra.
Linkek: