Az idei Oscar-jelölteket látva senkinek sem okozhatott meglepetést, hogy újra a hagyományos séma érvényesült, és mind Tom Hopper “királydrámája” (A király beszéde), mind David O. Russell A harcosa jól szerepelt. Az eleinte gyanúsan a Rockyt idéző darab azonban élettel telíti meg a bokszfilm klasszikus kereteit és néhol túl is tud lépni nagy elődjén.
Hogy lefussuk az utolsó kört is, még így az első bekezdés környékén a Rockyval való hasonlítgatásban, egy biztos: míg a jó öreg Sly valószínűleg gyomorgörcsöt kapott volna, ha rendezője, John Avildsen A harcos koncepciójában akarta volna leforgatni a mellékutcákból a csúcsra törő, második generációs olasz bevándorló eposzát, addig Mickey Ward története éppen ettől a hozzáállástól válik igazán, évek múltán is érdekessé. Rég láttam filmet, mely ennyire nem a főszereplőjéről szólt volna: pedig Mark Wahlberg az elmúlt évek gyenge filmválasztásai (Orvlövész, Az esemény) mellett csupán néhány tényleg izgalmas mellékszerepet (A tégla, Párterápia) jegyezhetett fel. Megérdemelte volna, hogy A harcos dicsfényt vonjon bokszolójának homloka köré, legyőzze a maga Apollo Creedjét és beteljesítse végzetét – de ez mind nem történik meg David O. Russell filmjében. Szerencsére.
Így ugyanis egy sokrétűen izgalmas filmet kapunk, melyet felvillanyoz a kiváló szereplők közti feszültség. Mickey Ward bátyja, az életét a nagy Sugar Ray Leonard kiütésével saját véleménye szerint megkoronázó Dicky Eklund (Christian Bale) árnyékában nőtt fel, és noha maga is a szorítók közti világot választotta otthonának, a bátyust pedig odaadó mentorának, már az első perctől érezzük, hogy Dicky nem teljesen abban a világban él, amelyben teste mozog. Bale pedig nemcsak a filmben, de a való életben is ellopja a showt társa elől: egy újabb tapasztalattal gazdagodik a néző, hogy Bale hasonlóan fanatikus egy-egy szerepbe való belemélyedésekor, mint tragikus sorsú kollégája, Heath Ledger volt. Noha ezen sorok írója sose volt se kemény szipós, se más drogok rabja, Dicky Eklundon látjuk, hogy a menthetetlenség határán van, és zavaros, impulzív családja legalább annyira az utolsó láncszem a valósághoz, mint a káoszba taszító lökés.
Melissa Leo, az anya valóban megérdemelte a női mellékszereplői Oscart, bár azt hozzá kell tenni, hogy talán nem lenne ennyire erős jelenléte “pereputtya” nélkül: a két fiútestvér féltucatnyi húga lelkes hárpiákként követik anyjukat, aki talán egyetlen komolyabb monológot nem mond el a film során, mégis, egy-egy pillantásával, gesztikulációjával, szomorú-dühös tekintetével legalább annyira elnyeri utálatunkat, mint amennyire felveti bennünk: valóban ő a negatív figura?
Igazából eme veszedelmes viszonyoknak lassú rendeződése miatt érdekes A harcos, maga a bokszfilm-rész ha nem is heterogén, de annyira egyértelmű és kiszámítható utána, hogy az utolsó 15 percre már szinte kényelmesen hátra is dőlhetünk, élvezve a szálak elvarrását: aztán évek múltán elgondolkodhatunk, van-e kedvünk újra megnézni Bale drogos önsorsrontóját, Wahlberg akaratgyenge hősét vagy Melissa Leo és Amy Adams amazonjait, miközben egyébként nagyszerű, a korhangulatot felpezsdítő zenék mennek. Szerintem lesz.
The Fighter trailer