Noha nem instant blockbuster a téma jellege alapján, a politikai drámák-krimik-thrillerek kedvelői nem mondhatják, hogy hiányt szenvedtek volna az elmúlt években: az Oscar-díjátadókon is feltűnő Frost/Nixon, Michael Clayton vagy Sziriána hol egy kis világgazdasági olvasattal, hol egy kis személyes drámával megspékelve, de elég magabiztos produkciót és élményt adott a nézőknek minden esetben, arról nem is beszélve, hogy csak a jéghegy csúcsáról beszélünk: a Coen-tesóknak köszönhetően még a vonal fonákját is megismerhettük a Burn After Readinggel, melyben az a George Clooney alakított különösen nagyot (és csinált vigyorogva és szándékosan hülyét magából), aki a Frost/Nixont leszámítva minden eddig említett film stáblistáján otthagyta a nevét.

Ennek megfelelően nem különösebben meglepő, hogy az ő rendezésében és szereplésével elkészült, az USA-ban már tavaly bemutatott A hatalom árnyékában is egy politikai töltetű dráma lett, mely a demokrata előválasztás sajtótájékoztatói, bérelt hotelszobái, államokról államokra vonuló kampánystábok, hataloméhes szenátorok és nagyravágyó kormányzók között vezeti kirándulásunkat. Ebben a világban minden Mike Morris kormányzó (Clooney) körül forog, aki a demokraták egyik utolsó talpon maradt jelöltje. Így szeretné az utolsó lépést megtenni, vagyis hogy ő legyen, akit a párt az Egyesült Államok vezetésére ajánl a republikánusokkal és persze legfőbb ellenfelével, a film során szinte fel se tűnő Pullman szenátorral szemben (Michael Mantell). Annál többször találkozunk viszont Paul Giamattival és a kvázi-főszereplő Ryan Goslinggal, akik a két stáb fontos szereplőiként – mint a film egy csúcspontján kiderül – a politikai gondolkodás két végletét testesítik meg.

Lényegében ez a kétféle gondolkodás, vagyis a “mit lehet még jó lelkiismerettel megtenni a hatalomért” kérdése adja A hatalom árnyékában problémarendszerét, bár ennyire persze nem egyszerű a helyzet. Noha Clooney nem egy rendezőzseni (és nem is eme filmje fogja beemelni a kamera mindkét oldalán halhatatlanok igen szűk klubjába), azért jó érzékkel bont ki és zár le a fő problémát árnyaló mellékszálakat: a szexi, de nem ostoba gyakornok (Evan Rachel Wood), a dörzsölt kampányfőnök (Philip Seymour Hoffman) és a szokásos jólértesült újságíró (A pankrátor-beli formájához képest elsőre felismerhetetlen Marisa Tomei) karakterüknek megfelelő szerepet és lezárást kapnak. Nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy a film két húzóneve tulajdonképpen nem viszi el a filmet. Morris szenátor tipikus Clooney-karakter, talán túl tipikus: sármos és okos, megnyerő és hűvös, az a fajta ember, akinek látszólag sose remeg a lába alatt a talaj. Michael Clayton ő itt is, egy kicsivel több hatalommal a kezében, és egy teáskanálnyival több sötétséggel a szívében – nem csoda, hogy a stábjában dolgozó, kutyatekintetű Stephen (Gosling) kérdések nélkül lohol utána, a jó fiúk becsületességével, amiből a film végére persze nem sok marad.

Nem mondom, hogy klisékből építkezik A hatalom árnyékában, de a politika és az elvesztett ártatlanság kérdéskörét már annyi módon feldolgozta Hollywood, hogy óriási bravúr lett volna valami újat mondani-mutatni: nem sikerült, de nem is vártuk. Mégis élmény Clooney negyedik rendezése: borzongató nézni, ahogy Gosling sakkbábuból játékossá, ahogy Hoffman mentorból bukott lovaggá válik. De az se csekélység, ahogy – hogy ismét a Michael Claytont emlegessem – Clooney átlép a másik oldalra, oda, ahol pár éve még Tilda Swinton állt vele szemben, és folytattak Oscart érő dialógust. Ha végig ilyen feszült és erős film lett volna A hatalom árnyékában, talán még azon is jobban bánkódnánk, mennyire mellőzte az Akadémia az idei Oscar-nomináltak névsorának összeállításakor. Így csak egy simán ajánlott film lett a műfaj kedvelői számára.

The Ides of March trailer