Ami Mel Gibsonnal az elmúlt pár évben történt, na, arra szokták mondani az emberek, hogy tipikus hollywoodi történet. Erős és büszke férfiak a csúcsról való alázuhanása, a sárban való félig öntudatlan dagonyázás, majd a nehezen kiérdemelt “még egy esély” – ilyen sztorikért szoktak még az elmúlt években is Oscart osztogatni élemedett, dagadt és ronda ítészek Amerikában, bármennyire is unjuk már és bármennyire is közmondásos a hollywoodi marketinggépezet valóságtorzító ereje. Azonban míg egy Mickey Rourke tulajdonképpen fájdalommentesen – igaz, örökre szétcsúszott arcszerkezettel – tudott visszakerülni a pixisbe Darren Aronofsky segítségének is köszönhetően, a jó öreg Mel számláján sokkal több van még a másik öreg csirkefogónál is. De ezt valószínűleg ő maga is tudhatta, hiszen majd’ tíz éve még ő támogatta egy másik undorító kábszeres öntisztító comebackjét, hogy aztán a fickó pár évvel később már testileg-lelkileg megújulva, arany-vörös páncélban érjen karrierje csúcsára – igen, Robert Downey Jr.-ról van szó.

A két említett sorstárshoz mérten azonban Mel nem csupán önmagát igyekezett módszeresen tönkretenni, de világfájdalmában igyekezett jó nagyot harapni a környezetébe is: megkapták tőle a magukét zsidók, melegek, nők és férfiak vegyesen. Akit csak ért, belerúgott egy jó nagyot verbálisan, és hogy saját tetteire feltegye a koronát, egypár jól irányzott – nem verbális, nagyon is valódi – pofonnal gyermeke anyját és annak fogazatát is átrendezte. Ez már szinte a bulvár része Mel Gibson ügyeinek, de mégis tennünk kell egy kanyart erre is, ha A hódkóros (The Beaver) című filmjéről akarunk beszélni. Jodie Foster rendezése ugyanis akármennyire is szeretett volna eltávolodni főszereplőjének valóságától vagy éppenséggel közeledni ahhoz, szinte lényegtelenné is válik a játékidő során, hogy mi volt az eredeti szándék. Foster ugyanis barátnak-bajtársnak kiváló, de rendezőnek csapnivaló.

A hódkóros ugyanis filmként legfeljebb a közepes szintet ütné meg, ha a főszereplőt nem Mel Gibsonnak hívnák. Akinek ez volt a legjobb (és talán utolsó) alkalom, hogy bizonyítsa, még a 60-hoz közeledve, ennyi szar után is egy A-kategóriás színész, és ő élt is lehetőséggel. Ez nemcsak Walter Black története, hanem egy olyan középkorú férfié, amely bármelyik országban, bármelyik társadalomban élhetne. Walter Black ugyanis depressziós. Nagyon. Sőt, kezelhetetlenül. Foster nagyon el akarja mondani a film során, hogy a Black családban örökletes a fájdalom. Minden fiú gyűlölte az apját, aki élete egy bizonyos pontjában megrokkantotta érzelmileg, és Walter idősebb fia, Porter (Anton Yelchin) is retteg apjától: post-itekkel pakolja tele a falát, minden egyes darabra feljegyezve, melyek őrület szélén álló apjának elkerülendő jellemvonásai, gesztusai. Ellenpéldaként azonban ott van a kisebb gyerek, Henry (Riley Thomas Stewart) aki viszont akárhogyan is néz ki és érzi magát, rajong apjáért. Már itt billen a lehetőség, hogy klasszikus, szükségszerű katarzisban végződő apa-fia történetként tekintsünk A hódkórosra, de a rendezőnő-szereplő nemcsak ezt akarja nagyon elmondani, de mesélni akar a fiún keresztül a fiatalság problémáiról, Walter cégén keresztül egy sikertörténet lehetősége is felcsillan, míg végül azt vesszük észre, hogy fut vagy négy szálon a történet ugyanennyi perspektívát hordozva – de istenigazából semmi nem érdekes Walter Blacken, azaz Gibsonon kívül, aki aztán egy szemeteskonténerben fekvő hódbábban találja meg a megváltását.

A főcím alatt Gibson átúszik előttünk gumimatracon fekve (mellesleg kiütve és ruhástól) egy medencében – attól a pillanattól kezdve uralja saját filmjét. Minden gesztusa, minden dülöngélése, elcseszett öngyilkossági kísérlete olyannyira valódivá és szimpatikussá teszi a karaktert, hogy teljesen mellékesnek érezzük (mert az is), mint évődik Porter az iskolaszépe Norah-val (Jennifer Lawrence – Winter’s Bone, X-Men: Az elsők), hogy az egyébként teljesen súlytalan, sőt bosszantó Foster miként próbál anyaként és feleségként elhelyezkedni a történetben, és az is szinte mellékes, hogy Walter cége hogyan tápászkodik fel a nulláról. A kevés, Gibsonon kívül érdekes húzás egyike Foster egyetlen igazán jó húzása: ad egy kis természetfölötti élt a történetnek azzal, hogy feldobja lehetőségként: mi van, ha a Walter által talált hódbábu, melyen keresztül beszél, valóban él? Persze, blődségnek tűnik, mégis izgalmas lehetőség ez, és több jelenet alapján sem egyértelmű. Ez a bizonytalanság meglepő módon jót tesz a filmnek, és segít, hogy A hódkóros ne csak Gibson játéka miatt maradjon meg a fejünkben.

Bár nem állnak össze valódi egységgé, jó momentumokba botlunk végig a történet során: ahogy Porter rendszeresen (szó szerint) veri a fejét a falba, addig, míg az át nem szakad, és egy szimbolikus jelenetben ki nem lát a házon kívülre; ahogy Norah lassan kitárulkozik (érdemes lesz a jövőben Jennifer Lawrence-re figyelni) – de ezek tényleg csak momentumok. Ez az egész film egyetlen emberről szól, aki egy, a film egészéhez mérten váratlanul brutális jelenetben rátalál saját megnyugvására. Elérve végre a nyugodt és kiegyensúlyozott élet sokat keresett kulcsát. (Háromnegyed.)

A hódkóros trailer