Egy rövidebb, a Zöld darázs kritikájának induló írásként kezdtem neki ezeknek a soroknak, hogy szép lassan lehiggadva és átgondolva a szuperhősfilmek és más képregényadaptációk helyzetét változtassanak irányt gondolataim. A bevezetőben már utaltam rá, mekkora csalódás volt Michel Gondry munkája, de minél messzebb kerülök a megtekintés óráitól, annál inkább érzem azt, hogy mennyire példaszerű, ahogyan az alapvetően jó történetet és sok rendezési lehetőséget nyújtó matériát sikerült végül egy összecsapott, rosszul irányított és banális, B-filmes mellényúlásokat tartalmazó filmmé degradálni.

Az, hogy szuperhősfilmet készíteni és rendezni óriási kezdőtőkét, de rendszerint még annál is nagyobb bevételt feltételez, nem nagy újdonság. Az elmúlt tíz, de alsó hangon is három év lényegében arról szólt, hogy el voltunk árasztva a Marvel, DC Comics és Dark Horse univerzumok hőseinek történeteivel, mely a tíz éves intervallumot tekintve meglehetősen vegyes minőségű, a utóbbi pár évet tekintve viszont kiválóbbnál kiválóbb  filmművészeti alkotásokkal örvendeztették meg a filmjunkie-kat. Robert Downie Jr. az Iron Man első része óta folyik a csapból is, Edward Norton az Incredible Hulkban mutatta meg, hogy nem csak egy könnyfakasztó drámát tud elvinni a hátán; azt pedig, hogy Christopher Nolan hogyan támasztotta fel a Batman-legendát két olyan gyenge film után, mint a Batman Forever és a Batman & Robin, már most a filmtörténet része. Főleg az ő esetében látszik, hogy A-kategóriás színészek egész sora áll már sorba, hogy egy ilyen, sokáig a geekek és nerdök játszóterének számító műfajban dobhassa be magát mélyebben a köztudatba, és talán nem is lehet olyan aktort mondani, akinek karrierje szempontjából rosszat tett volna egy kaland a fantázia világában.

A nagy bőségben azonban hajlamosak vagyunk egyre inkább elfelejteni, mikkel is bombáztak minket az előbb említett gigasikerek előtt, a bő tíz év kevésbé fényes első felében. Miután a Warner négy, gyors egymásutánban lezavart Batman-filmmel letarolta a ’90-es éveket (arról nem is beszélve, hogy a ’70-es és ’80-as évek fordulóján a Superman első két részévél Richard Donner rendezésében és az azóta elhunyt Christopher Reeve főszereplésével megalkották az első, mai napig is élvezhető és imádható szuperhősfilmek egyikét, kvázi egy időben valami Star Wars című űroperával), a kvartett bőven 1 milliárd dollár (!) fölötti bevételét látva nem is lehetett kétséges, hogy az utolsó, Arnold Schwarzeneggerrel és George Clooney-val felpumpált utolsó rész kritika általi hőzöngése ellenére nem lefutott történet a képregény- és szuperhősfilmek jövője. Bár az már őket is óvatosságra intette, hogy a Shaquille O’Neal bevetésével készült Steel (itthon Acélzsaru néven futott, inkább csak VHS-en találkoztam vele) akkorát bukott, hogy még a modern képregényfilmek első nagy dobása, az 1998-as Blade (Penge) sem feledtette a kudarcot, mely lényegében átvezet minket abba az időszakba, amiről beszélni akarok, és amelynek reneszánszát kezdem látni napjainkban.

A Penge megjelenése ugyanis a jó nevű Marvel Studios indulását is jelentette, amely ráadásul nagyon szép financiális sikert ért el első filmjével, így a 2000-es évekre érdemben többszereplőssé vált a képregényfilmek piaca a szintén financiális és kritika sikert egyaránt elérő X-Men-univerzum első részével (2000, 20th Century Fox) illetve Sam Raimi óriási sikert arató és Tobey Maguire karrierjét érdemben beindító Spider-Man trilógiával (2002, Columbia Pictures). Ezek azonban olyan erős franchise-értékkel bíró szériák voltak, melyeket tényleg csak elrontani lehetett, sikereik azonban a stúdiók számára azt a téveszmét generálta, hogy – ahogy már említettem – a közönség szerkezetének átrendeződésével, a nagyobb közönség “geekesedésével” már bármilyen adaptációt el lehet adni sikeresen a vetítőtermekben.

Pókember trailer

Ennek a téveszmének köszönhető, hogy ebben a műfajban igazából a 2000-es évek második felére emlékszünk szívesen: a “nagy” franchise-ok mellett ugyanis lekaptak egy csomó olyan magazint a comic book store-ok polcairól, amit vagy nem is kellett volna erőltetni, vagy sokkal nagyobb odafigyeléssel, a sztorik valós súlyát felmérve. A teljesség igénye nélkül: Catwoman, 2004. Az előtte Oscar-díjas Halle Berry azóta nem rakta teljesen rendbe a karrierjét. Daredevil, 2003. Ben Affleck első és valószínűleg utolsó szuperhősszerepe. Utóbbi viszont a kritika egyöntetű fanyalgása mellett is pluszos mutatókkal jött ki a éves elszámolásnál, valószínűleg ennek köszönhettünk olyan darabokat, mint a hasonlóan “jól” sikerült Elektra, a folytatásával is büntető Fantastic Four, vagy akár az inkább világának izgalmasságával, mintsem sablonos szkriptjével hódító Hellboy. (A lista még sokáig folytatható.)

Visszakanyarodva a Zöld darázshoz, a legjobb párhuzam mégis Ang Lee röhejesen gyenge Hulk-filmje: adott egy kiváló rendező, néhány épphogy A-kategóriás színész, pár kevésbé erős, de azért számottevő név a szereplőlista középső részén, egy 100 millió dollár körüli büdzsé, és már halljuk is a papírzizegést – nagy tévedés. A 2000-es évek második felére kezdtek el rájönni a szakmában, hogy nem is olyan nagy hülyeség “a kevesebb több elve”, és kezdtek végre érdemben koncentrálni arra, hogy valamennyire a képregényadaptáció és a filmművészet ne két, teljesen heterogén fogalom legyen. A sötét lovag (és Heath Ledger) emlegetése mellett már hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mennyire erős reboot lett a Batman: Begins, mely lényegében megteremtette azt a atmoszférát és szereplői eszköztárat, melyet folytatásába már csak át kellett emelni. Talán túl hamar is jött a Christopher Nolanek és Jon Favreau-k sikere, hogy ez a tudás el is mélyüljön, és részben ennek bizonyítéka a Zöld darázs létezése. Ez ugyanis egy az egyben követi a fent említett receptet, amely egyszer már nem vált be, és csak tovább rontja a helyzetet, hogy Michel Gondry komoly sebet ejt saját karrierjén is, mivel filmjének legneccesebb pontja éppen a rendezés.

A Zöld darázsban ugyanis nagyrészt ténferegnek a karakterek; életidegen és mesterkéltebbnél mesterkéltebb párbeszédek zajlanak le a fontosabb szereplők; Seth Rogen, Jay Chou és Cameron Diaz között. (Eleve, milyen film az, aminek a “szerelmi” szála annyiból áll, hogy ki tudja hamarabb megkúrni a lassan nagymamakorba lépő, feltűnően ráncmentesre sminkelt Diazt?) Legyenek hát gyengék a párbeszédek, noha a drámai mélységeket joggal kérnénk számon az elmúlt évek előzményei után: legyen akció és látvány! Utóbbi egyébként is kifejezett erőssége Gondrynak, akár a Tekerd vissza, haver!-re, akár Az álom tudományára gondolunk. Itt sem működik semmilyen kémia: a 3D figyelembevételével való rendezés láthatóan megoldhatatlan probléma elé állította franciánkat, így a két főhős közti “csatajelenet” még az igazán kevés jó 3D filmet felvonultató garnitúrában is bőven a középszer alatt van. Ebből kifolyólag (mivel a legtöbb érdembeli akciójelenet 3D-s) a bunyók se működnek, a szobornál játszódó legelső kivételével, bár az is csak a többi fényében mondható vállalhatónak. Gondry mintha nem tudta volna meglátni, hogy mitől is működött ez a sztori eredetileg képregényként, így lényegként megragadta azt a szuperhős-vágyat, ami egy Kick-Assben vagy egy Scott Pilgrim Vs. The Worldben szerethető és szórakoztató volt, itt viszont csupán gyermeteg és unalmas.

Zöld darázs trailer

Sajnos Gondry impotens rendezését a Zöld darázs semelyik komponense nem képes felülmúlni, kellemes meglepetést okozva: a klasszikusan indie filmhős Seth Rogen és Jay Chou képtelenek buddy movie-ként szórakoztatóvá tenni a filmet, mert viszonyuk bonyolultsága egy a jó bunyók meg a klassz kocsik miatt a filmre beülő kamaszt talán kielégít, de nem engem. Christoph Waltz? Tehetetlen bohóc. A film záró, Benny Hill-részeket idéző üldözési jeleneteiben gázmaszkjában való szerencsétlenkedése felveti a kérdést: lehet, hogy egy Oscar-díjas színész önmagában nem ütőkártya, kell egy jó rendező is mellé? Filmként tehát egyértelmű bukás a Zöld darázs, de sokkal rémisztőbb, hogy mintegy prognosztizálja a műfaj jövőjét. A vonatkozó idei premiernaptár alapján ugyanis csak ugyanazt remélhetjük, amit ettől kaptunk.

A hamarosan mozikba kerülő Thorban a legnehezebb bízni, mert már trailerje alapján se mond túl sokat. A címbéli hős apja, Odin (Anthony Hopkins) általi Valhallából való kitaszíttatását feldolgozó film látványvilágának erején túl nem is igyekszik már a trailerben sem erős monológokkal támadni. (Illetve igyekszik, de nem sikerül, nice try.) Chris Hemsworth sem az a fickó, akire rá lehetne bízni teljes nyugalommal egy A-kategóriás film főszerepét; vélhetően Natalie Portman se fog duplázni az Oscaron (ha a a papírforma szerint övé lesz idén a legjobb női főszereplői díj), mert ebben a mellékszerepben nehéz lesz figyelemre méltót nyújtani. A távolabbi jövőbe tekintve akár a jobb sorsra érdemes Green Lanternt, akár a Cowboys & Alienst nézzük, nem várhatunk túl sokat tőlük: azonos recept, azonos eredmény.

Thor trailer

Ez volna 2011 képregényadaptációkban: de óvakodnék attól, hogy hét szűk esztendőt emlegessek, mert van egy alkotás, ami sejtéseim szerint egy új, az Iron Man- és a Batman-franchise-zal egyenértékűvé nőheti ki magát: Captain America története. A címszereplőt alakító Chris Evans ugyan a Fantasztikus négyes egyik tagjaként már szerepelt, de a stúdióban ez a képzavar nem okozott senkinek problémát. Mégis, mind a hivatalos poszter, mind a Super Bowl-döntő alatt leadott első trailer egy nagyon erős, steampunktól és náci okkultizmustól terhes hangulati világot ígér, mi meg az ilyesmiket celluloidon nagyon szeressük.

A 2011-es év tehát ettől a kivételtől eltekintve ritka sötét évnek ígérkezik, és csak reménykedhetünk, hogy a filmgyártó vállalatok illetékesei ezúttal tanulnak is a hibáikból. De hogy ne teljesen lefelé biggyedő szájjal fejezzem be ezt az írást, ne feledjük: 2012 és 2013 már a harmadik Batman és Iron Man, a Pókember és Superman-rebootok premiereit rejti, ráadásul jövő nyárra ígérik a képregényadaptációk Szent Grálját, a Marvel-univerzum legtöbb fontos hősét felvonultató The Avengers (Bosszúállók) filmet. Nehéz lesz kivárni.

Captain America TV Spot