Amenábar chilei származású rendező, akit többek közt a Belső tenger, a Nyisd ki a szemed! vagy a Más világ című filmek alkotójaként ismerhetünk. A Nyisd ki a szemed című remekmű remake-je Vanília égboltként híresült el, pedig feleannyit sem ért már. Stílusos, érdekes, újító alkotások fűződnek a nevéhez, amelyekben bőven akad érzelem is, néha túl is csordul. Most is olyan témához nyúlt, amely finoman szólva is beindítja a könnycsatornákat. Kosztümös drámájában a tudósnő a tudományért küzd, miközben a hatalom közelébe kerülő őskeresztény vezetők boszorkányt látnak benne. Hypatia pedig távolról sem volt boszorkány, sokkal inkább neoplatonista filozófus, népszerű iskolával és egészen használható ötletekkel.

Nemrégiben volt szerencsém személyesen is megbizonyosodni arról, amit az Agorában is láthatunk. Egyiptom vallási és tudományos emlékeit az utókor csak nagyon későn fedezte fel újra magának, akkor, amikor már nagyon keveset lehetett megmenteni belőlük. Ennek ellenére sok ezer turista (és persze nem kevés kutató, tudós is) érkezik minden évben felfedezni a Nílus völgyét, mert még így, megcsonkítottan is hatalmas szellemi érték fekszik a homokban. A film remekül bemutatja azt a pezsgő és izgalmas kort, amelyben még teljes pompájukban álltak az emlékek. Alexandria a hellenizmus egyik fellegvára volt, az ókor tudását összegezni próbáló könyvtárával és a könyvtárat magába foglaló tudományos központtal, a Musaeummal. A kor és a szellem történetileg hitelesnek tűnő felidézése az Agora elsőszámú érdeme.

Rachel Weisz tökéletes Hypatia. Elhiszem neki, hogy annyira lelkesedik a tudományért, elhivatott, csillog a szeme, ha az ellipszis és a kör, a bolygók pályájának tulajdonságait tanulmányozza. Kevéssé hiszem, hogy ezt bárki más jobban csinálná. Oscar Isaac is egészen rendben van, ahogyan a kitartó, komoly politikai karriert befutó, de Hypatia iránt érzett szerelme és megbecsülése miatt óriási kockázatot vállaló zenész, Orestest kelti életre. Izgalmasabb feladat jutott Max Minghellának, aki Davus, a keresztény hitre áttérő rabszolga szerepében vergődik hite és csodált úrnője között. Minghella valahogy nem elég karakteres és meggyőző, de azért a sztori még így is elviszi a hátán, és nagy jelenetekkel ajándékozza meg a fiatal színészt. Emlékezetes még a karizmatikus keresztény főpapként megjelenő Sami Samir (Cyril) vagy a mártírrá váló, nem kevésbé erős karakter, Ashraf Barhom (Ammonius).

Kifejezetten aktuális az Agora üzenete, több szempontból is. Egyrészt ráirányítja a figyelmet a vallási türelem kontra vallási ellentétek témakörre. Okosan rávilágít arra, hogy az igazi veszély nem maga a vallás, hanem a vallások felhasználása hatalmi célok elérésére. Nem arról van ugyanis szó, hogy a zsidók, a keresztények vagy az ősi Egyiptom hitvilága rendelkezik-e komolyabb érdemekkel, hanem arról, hogy ezek akár meg is férhettek volna egymás mellett. Az átlagember számára ez lényegtelen. Azon kevesek teszik a vallásokat tönkre, akik a hívek és a tanítások hátán akarnak felkapaszkodni egy nagyon is evilági hatalom közelébe.

Agora trailer

Másrészt az Agora egy nő története, aki atipikus szerepet választ. Szerencséje van abban, hogy apja taníttatja, támogatja, férfi tanítványai is elfogadják és tisztelik. Ugyanakkor áldozattá válik, amikor keresztbe tesz (nem vallási meggyőződésből) az előre törő őskeresztényeknek. S itt máris befigyelhet a férfi és női szerepek közti különbség, a keresztény tanítások félreértelmezése a nő feladatainak tekintetében. Kezdődhet a polémia arról, hogy lehet-e egy nő egyáltalán filozófus, elfogadhat-e egy férfi magának női mestert/tanítót. Elég nyilvánvaló az alkotók álláspontja ebben a kérdésben.

Azonban az is kiválóan szórakozhat, aki nem akar belemenni aktualitásokba, üzenetekbe és úgy egyáltalán a rendező által felvetett kérdésekbe. A cselekmény pergő, van benne kicsi vér, nagyon visszafogott erotika, dráma és könnyek bőven, a fényképezés gyönyörű, és ahogyan már emítettem, legfőbb érdeme, hogy visszarepít egy korba, amiről szinte mindenki ábrándozott már, az élő Egyiptom díszletei közé.