Egy jópár ismert színésszel felhúzott hollywoodi történelmi drámánál egy időben aligha lehetett Oscar-esélyesebb alkotást készíteni az Egyesült Államokban – azonban A király beszéde se nem hollywoodi, se nem időszerű alkotás. A rendezői világ legnagyobb játékosai inkább vették elő a multikulturalizmus rendkívül divatos és sokrétű problematikáját, vagy kalandoztak az örökké büdös világpolitikai helyzet mocsarában, mintsem megrendezzenek egy ennyire klasszikus történelmi témájú filmet, mint Tom Hopper mozija, mely inkább idézi a ’90-es évek végét, a Titanic-ok és Az angol beteg-ek korát, mintsem az elmúlt pár év filmes tendenciáit.

Talán kifejezetten egy ilyen figura kellett ehhez a történethez, mint az eddig jóval kisebb jelentőségű darabokkal és televíziós produkciókkal karrierjét egyengető Tom Hopper, akit jól jellemez, hogy legutóbbi munkája egy, a Leeds Unitedről szóló mozi volt – aligha lehet érdekes a brit futball legnagyobb szerelmesein túl bárkinek ez a munka. Mégis, ez a kedves outsiderség is érződik ebben a két órában, melynek élvezeti hossza valós játékidejével nem egyenértékű, annak köszönhetően, mivel  sikerrel lavíroz egy felszínén könnyed és szórakoztató, hátterében mégis súlyos sugallatokat elhintő sztori között. Mondhatnám, hogy két szék között a padlóra, de mivel ez szinte feloldhatatlan oximoron lenne, ha jó értelemben használnám, maradjunk annyiban: a karaktereken múlik az egész.

Colin Firth a beszédhibás, és ebből mindenáron kigyógyulni vágyó York hercegének szerepében az egész film során küzd saját királyi származásával, és legnagyobb erényévé válik saját filmjének. A legelső pillanattól érthetővé válik karaktere, még akkor is, ha az átlagember egy tinédzserkori szalagavatón elmondott beszéd vagy munkahelyi prezentáció során is legfeljebb a töredékét tapasztalja meg a közösségi szereplés súlyának. A legszerethetőbb karakterében, hogy mint királyi sarj és mint gyarló ember is hiteles tud lenni – különösen vicces és a film egyik jellegzetes pontja a “csúnya szavakkal” való küzdelme (… and tits.). Ehhez azonban partnerek is kellenek: Helena Bonham Carter, mint feleség viszonylag kevés szereplése ellenére teljes mivoltában kiteljesíti a “minden sikeres férfi mögött áll egy nő”-jelenségét, és talán még sosem játszott el ennyire emberközeli karaktert (hol van már a Fleet Street borbélya…). Geoffrey Rush poénjai, egész gesztikulációs tárháza pedig egy külön élmény a művészi ambíciókkal is bíró logopédus maszkjában.

Itt általában meg is szakad a stáblista böngészése, pedig például VI. György bátyja szerepében az a Guy Pearce tűnik fel, aki épp’ tíz éve Christopher Nolan Mementojában volt felejthetetlen, és azóta sem értem, miért nem folyik a csapból is. Az ő karaktere az egyetlen, akit kifejezetten sajnálok, hogy szinte elsiklanak fölötte, bár az is igaz, hogy az ő VIII. Edwardjának inkább egy külön film járna, mintsem ezt egy plusz szállal bőven 120 perc fölé húzni. De ott van Timothy Spall a jó öreg bulldog (Churchill) szerepében, akin – történelmi dráma ide vagy oda – minden játékpercében szakadtam a röhögéstől.

Guy Pearce VIII. Edward szerepében

A király beszéde tehát egy minden percében szórakoztató, és történetének idejéhez mérten meglepően könnyed film, hogy aztán kiszámítható végéhez közeledve egyre gyakrabban furakodjon fejünkbe a gondolat: mi van, ha minden máshogy alakul? Mi van, ha a nyíltan Hitlerrel szimpatizáló VIII. Edward marad hatalmon a világháború bekövetkeztéig? Felmerül a film során is, bár akkor talán nem is vesszük elég komolyan, hogy az idős király (Michael Gambon) halála után olyasvalakire lesz szüksége a nemzetnek, aki mögött felsorakozhat a brit nép – csak az kérdéses, hogy kinek az oldalán. Ezt a fantazmagóriát azonban A király beszéde erős és érzelemdús zárása sutba is dobja, hogy csak azokban vetődjön fel a film után, akik többet is várnak egy szórakoztató és tanulságos történelmi leckénél, melyre jövő ilyenkor már talán nem is fogunk teljes körvonalaiban emlékezni.

A király beszéde trailer