Clooney és Swinton megint egy politikai vonatkozású filmben találkoznak, de ezúttal a Coen fivérek rendeztek alájuk egy olyat, ami közel sem annyira thriller, mint a Michael Clayton volt, pedig lényegesen többször hangzik el benne a fucking fuck, és még premier plánban ölnek is benne, véresen. Az Égető bizonyítékban viszont a tökéletesen fausti minden mindegy megeszi a drámát, és marad egy rakás hülyeség, jókora bonyodalom, aminek végül is semmi teteje nincs. De legalább szórakoztató.
Ebben a filmben nincsen főhős, legalábbis vagy hat van egyszerre, vagy egy sincs, mert az események forgatagában mindenkinek megvan a maga kulcsfontosságú szerepe, különben nem is lenne forgatag. Az sztori Osbourne Cox CIA ügynök (John Malkovich) körül kezd csavarodni, akit miután aktuális pozíciójából egy “kevésbé felelősségteljesbe” akarnak helyezni, felmond, és úgy dönt, megírja emlékiratait. Mindeközben felesége (Tilda Swinton) egy jó barátjával (George Clooney) csalja, és el akarja hagyni, de a válás bejelentése előtt biztonságba helyezne néhány értékes dolgot, köztük a memoár fájlját a gépről, az viszont egy plusz kör bénázás után egy konditerem idióta edzőjénél (Brad Pitt) és a plasztikai műtétekre gyűjtő munkatársánál (Frances McDormand) köt ki, és akkor elkezdődik a bonyodalom. A kondisok pénzt akarnak, de bénáznak, az ex-ügynök azt se tudja, hogy mijét lopták el, de a töke tele van, a felesége sunyít, és válna, a szeretője megdönt minden útjába akadó nőt, de közben ő is házas, majd egyszer csak összehozza a sors a kondis csajjal, és akkor nagyjából körbeértek a szálak. Mindeközben a nagy testvér figyel (úgy mint CIA), próbálja megérteni, hogy mi a fene történik, de neki legalább olyan nehéz a dolga, mint a nézőnek.
Amit megnézés és némi ülepedés után a rövidtávú memóriából elő tud hívni az ember, az egyrészt az, hogy what the fucking fucked fuck, másrészt meg hogy ennek tényleg nem volt semmi értelme. Az előző az a kulcsfontosságú szófordulat, amit Malkovich karaktere előszeretettel használ, akár lényegesen hosszabb formában is, és az események kuszálódásával szívesen tanul el tőle a többi szereplő. A másodikat meg azért mondom, mert a hasonló, igazán kusza filmeknél, mikor mindenki mindenkinek keresztbe teszt, de azt se tudja, hogy az keresztbe tett amannak, mert az és amaz nem is ismerik egymást, csak amaz tudja azról, hogy az, vagy valami ilyesmi… Szóval az ilyen filmeknél, mint a Ravasz, az agy, … van valami nagy katartikus tadam a végén, amikor mindenki rájön, és minden kiderül. Na, kivéve itt, ahol mindenki a maga kis együgyű életére koncentrálva nem látja a fától az erdőt, és ugyanolyan hülyén kötnek ki ott, ahol kikötnek, mint az elején.
Égető bizonyíték trailer
Az viszont kifejezetten érdekes, hogy ennek a se füle se farka lefolyásnak az ellenére abszolút szórakoztató a film, és lebilincsel. Ez három dolognak köszönhető: a nyerő castingnak, a kiválasztott színészek zseniális játékának, és a másfélórás menetidőnek. Brad Pittet ennyire együgyű figuraként talán még sose láttuk (de jól áll neki, haha), Clooney és Swinton hozzák a Michael Claytonban látott formát, Malkovich pedig csak annyira profi, mint mindig. Szereposztás ügyén a titok nyitja, hogy megtalálták azokat a színészeket Hollywoodban, akik a legjobban tudják alárendelni magukat egy karakternek, és egy statikus tekintetű Cage vagy Reeves helyett a legprofibb kaméleonokat szerződtették le. Hibátlan választások mind egy szálig, és talán ettől lesz igazán élvezetes a mozi. Meg persze kellett hozzá az az író-rendező páros (a Coenek), amely 96 percben, rövid úton beledömperel a betonba, aztán azt mondja, hogy “na ezt vidd haza”. Nem mondanám, hogy ötből öt, de egy négyest azért megér.