Anton Corbijn, napjaink egyik nagyszerű reneszánsz embere, a kevés valódi polihisztor egyik képviselője második komolyabb játékfilmes kirándulásával megkerülhetetlenné teszi, hogy a jövőben filmrendezőként is a fogalom teljes értékében tekintsünk rá, még akkor is, ha Az amerikai igazából nem mondható se feledhetetlen, se kiemelkedő moziélménynek.
Ne is próbáljunk utána eredni, hogy több tucat korszakalkotó zenekar videóklipjének megrendezése, még több zenekar kordokumentum szintű fényképezése után mi motiválhat még egy holland fotóst, hogy belevágjon a filmezésbe (és az első filmet, a Joy Divisionről – vagy inkább magáról Ian Curtis énekesről – szóló Controlt érő vegyes kritikák után ne ténferegjen kedveszegetten). Fogadjuk el tényként, hogy Corbijnnek láthatóan nehezen lehet elvenni a kedvét bármitől, amiben fantáziát lát, és ez akár kitartás, akár makacs önfejűség, mindenképpen szimpatikus. Ez a szimpátia ugyanakkor hamar elillanhatott volna, ha Az amerikai se működött volna – a két film témája közti gyökeres különbség ellenére jóval érettebb és összeszedettebb lett az aktuális darab, és George Clooney figurája inkább idézi Jean-Paul Belmondót A profiból, mint valamelyik unalmas tucatthriller főhősét az elmúlt évekből.
Clooney számára egyébként is jutalomjátékszerű alakítás jutott, bár hozzá kell tenni, ő mintha az utóbbi években beállt volna az évenkénti egy Oscar-esélyes film mellett ezekre a más színészek számára egyértelműen jutalomjátékként felfogott munkákra. Míg az Egek urának minden pillanatából áradt a klasszikus hollywoodi filmek lesikált és méretre vágott profizmusa, Az amerikai annyira oldschool európai film hatását kelti, hogy szinte gyanús, Corbijnnek csak elmesélték, hogy milyen is volt egy francia thriller 10-20 éve, és így rendezte meg a maga kis celluloidremekét. Persze hozzátéve mindazt, ami jó mesteremberként ragyogóvá tette a csillagát: nem operatőri lustaságra vezethető vissza a történet fő színterét jelentő abruzzói hegyeken elidőző kamera, az egyébként sem pergő történetet még jobban megakasztó, hosszú állóképek vagy aprólékos, minden lényegtelen részletet megmutató pillanatsorok. Az utolsó tíz percben azonban minden értelmet nyer, és rájövünk, hogy az egyes szereplőknek (viszonylag kevés színésszel dolgozott Corbijn, talán ezért is kapja meg mindenki a maga megérdemelt játékidejét) valós motivációik végig rejtve voltak – és ahogy a függöny lehull, az is felidéz egy jellegzetes európai filmnyelvet.
Akik ismerik Jim Jarmusch filmjeit (különösképpen a legutóbbi, Az irányítás határai címűt), azok számára különös élmény lehet Corbijn filmtechnikáját figyelni, hiszen Az amerikai tulajdonképpen ritka jól sikerült ötvözete a már emlegetett thrillereknek és Jarmusch lassú, epikus pillanatainak. Mégsem hoz lázba, ahogy Clooney révülten bámulja a lankákat, vagy hosszan néz farkasszemet különös párjával, a prostituáltat alakító Violante Placidóval – nem katartikus, viszont kimondhatatlanul gyönyörködtet. Négyes.
The American official trailer